A szekerek menetirányba állítva egyenes sort alkottak. A tüzérek pokrócokba, katonaköpenyekbe csavarták magukat, s mély, pihentető álomba merültek. Az országúton, a rétet körülfogó dombok magaslatain őrszemek vigyáztak a tábor nyugalmára.
Az ütegek legénysége négyszöget formálva pihent, a négyszög közepén tábortűz égett. Gábor Áron egyedül ült a tűz mellett egy ládára telepedve. Tiszti köpenye a vállára dobva, a térdén jegyzetfüzet, kezében irón. Nézte a tüzet, a folyton változó, táncoló, szeszélyesen csapongó lángokat, a magasba szálló vörös szikrákat. Nem messze a tűztől Jusztina aludt gyékénysátor alatt, melyet az egyik lőszeres kocsiról emeltek le, s kétoldalt pokróccal függönyözték el. A tűz mellett teljesen felöltözve fiatal hadnagy aludt. Nagy Sándor, akit Gábor Áron nemrég választott hadsegédjének.
Az irón most megfutamodott a papíron: „1849. július 1. A mai napot Maksa és Eresztevény között a réten tábort ütve töltöttük. Előőrseinket a kökösi hídhoz rendeltük. Minden előkészületet megtettünk az ellenséges támadás feltartóztatására.”
Az irón megállt fehér pályáján. Gábor Áron elnézte alvó tüzéreit. Vajon mit hoz a holnap? Vajon azok közül, akik most békésen alusznak, ki fog holnap este a föld felett s ki alatta nyugodni? Mi szándéka lehet az ellenségnek, hogy visszavonult Brassó felé? Nem fordul többé Háromszék ellen? Tovább húzódik nyugati irányba, vagy feltöltve sorait újból támad?
Mázsás gondok telepedtek a vállára, mihelyt a jövőbe próbált tekinteni. Gondolatai egymást űzték, nyugvópontot keresve… „Gál Sándor tudja, mit kell tennie. Bízom az ő hadvezéri tudásában… ő már ott van Kökös alatt... Csak idejében értesítsen…”
Mintha kissé megnyugodott volna, ahogy elrendezte magában a tennivalókat. Forgatni kezdte a naplóját, melybe május 11-e óta jegyezte az eseményeket. Ahogy fellapozta a tábortűz világánál, megelevenedett előtte az utóbbi három hét története…

*

Ott látta magát Vásárhelyen a Túróczi lakásában… Jusztina hűséges, fénylő szemei... „Áron… én veled leszek jóban-rosszban…” Aztán Gál Sándor jutott eszébe: „Mindnyájunknak vannak kétségeink, talán Bemnek is, de a reménység mindig legyen nagyobb a kétségeknél”… A debreceni utazás emléke bukkant most fel benne… Milyen dobogó szívvel állt Kossuth előszobájában, hogy feloldódott benne minden elfogódottság, mikor Kossuth elébe jött, s az ajtó között megölelte… Életében nem beszélt olyan világosan, mint Kossuthnál, az iparműhelyek megnagyításáról, gyárak létesítéséről, arról, hogy miképpen kellene a mesterembereket egy csomóba gyűjteni nagy műhelyekbe, bányák közelébe… Milyen figyelmesen hallgatta őt Kossuth, milyen villámgyorsan végzett kalkulációt a szükséges pénzösszeg előteremtésére.
A gondoktól gyötört katona arcán ellágyultak a vonások. Eszébe jutott Csíksomlyó. Mikor hazafelé tartott Debrecenből, felkereste az alma matert... Bejárta az iskola udvarát, megkereste a fásszínt, ahol a csigát faragta. Felment az emeletre, benyitott a hetesbe, ahol Csergővel négy évig lakott... Hol lehet most Csergő? Nemsokára egy éve lesz, hogy elváltak Moldvában... Vajon merre jár? Ma éjjel hol hajtotta álomra a fejét?…
Gondolatai visszaszálltak az iskolára, melyet május közepén már üresen talált, lakói hazaszéledtek a háborús idők miatt, csak Adorján maradt ott. Egész napját a zárda nyomdájában tölti Bíró Sándor mellett. Jól megfér a két ember egymással. Bíró Sándor, a volt rétyi pap, ez a nyughatatlan kálvinista prédikátor, ki a szabadságharc első hírére felcserélte a palástot a karddal, s Rétyen Székely István nevű barátjával önkéntes csapatot szervezett, most ismét fegyvert cserélt, tollal, nyomtatott betűvel hadakozik. Együtt szerkesztik Adorjánnal, a katolikus iskola tanárával a Hadi Lapot, a fegyvert fogott székely sereg újságját. Ők írják ketten az egész újságot, s Lukács fráter szedi ki.
Gábor Áron megigazította a tüzet, néhány száraz ágat dobott rá. Hűvös szellő futott végig a Besenyő-patak mentén, megrezegtette a fák leveleit.
Áron szorosabbra húzta magán a köpenyt, s belelapozott a naplójába. „Június 18.: Lüders orosz fővezér betörése Tömösnél... Június 19., 20., 21.: Kis Sándor hősi ellenállása, sebesülése és elfogatása Tömösön… Június 23.: ütközet Kökösnél…” – Becsukta naplóját, köpenye zsebébe tette. Az utolsó nyolc nap eseményei olyan elevenen rajzottak emlékezetében, hogy a feljegyzésre már nem volt szüksége... Igen, június 23-án állottak először szemtől szembe tüzérei az „északi kolosszus” megszámlálhatatlan sokaságú katonáival… Hiába sietett Gál Sándor a Tömösi-szorosból visszavonuló Szabó Nándor segítségére, hiába zengett a sok ágyú, az ellenség olyan túlerővel támadt, hogy vissza kellett vonulniuk Tusnádra… Tusnádról a tüzérség Kozmásra húzódott... Ó, milyen fekete, gyászos napok voltak azok ott, Ká­szonjakabfalva alatt, abban a kis falusi malomban... A tehetetlenség, a tájékozatlanság, a semmittevésre kárhoztatottság lélekölő napjai... S akkor jöttek a hírek Vásárhelyről, hogy az ágyúgyárat az ellenség elfoglalta, Heydte parancsára a berendezést összetörte, az épületeket földig rombolta… Ó, milyen kimondhatatlan szenvedés volt tehetetlenül hallgatni a vészhíreket, elképzelni a romokban fekvő ágyúöntő műhelyt, a salétromfőző, lőporgyártó, golyóöntő műhelyeket, mindazt, amit keserves kínlódással, hónapokig tartó fáradságos munkával hordtak össze… Azokon a napokon nem tudott senkihez sem szólni, csak járt befelé néző szemekkel, mint egy kísértet. A katonák kitértek útjából, Jusztina aggódóan őrködött mellette… Mégis megtörtént… Hiába, a keserűség már-már az eszét vette… Igen, akkor történt, hogy megütött a kardlappal egy katonát… Megérdemelte, az igaz, de most mégis szégyenkezve gondol a jelenetre… Tusnádon történt... Minden jövőmenőt kikérdezett, kémektől tartott. Egy kapatos atyafi, aki fenyővizet kapott hazulról, nem akart felelni a kérdésére, s mivel nem őrnagyi ruhában, hanem székely harisnyában volt, hetykén felelt vissza neki: „Mi baja véle? Én tudom, mi a reglama, négy évig szolgáltam a császárt!” – Agyát ellepte a vér... Mit is mondott az atyafinak?... Kikapta hüvelyéből a Nagy Sándor kardját, úgy, hogy a hüvely felső pántja széthullott, s kardlappal kergette el az ittas katonát: „Szolgáltad? Nem szolgáltad, csaltad a császárt; de ezzel nincs bajom, de hogy most hazádat akarod megcsalni, azt nem tűröm”… Azóta ez a katona itt van a közelében, lesi minden szavát, minden parancsát, s oly hűségesen áll mellette, mintha testvére volna. Vajon van-e harag a szívében iránta?
Jakabfalva alól Vásárhelyre vonultak, hogy felvegyék a harcot az ellenséggel, ha még ott volna, de már visszavonult Brassó felé… Ma reggel értek ide, itt kell megvárniuk Gál Sándor parancsát…
Milyen keserű, s mégis küzdelemre, bosszúra sarkalló, vérforraló érzés volt végigvonulni Vásárhely utcáin, nézni a pusztítás nyomait, de milyen biztató volt Túróczi Mózest látni, amint társaival s idős Molnár Józsiással fáradhatatlanul dolgozott, hogy helyreállítsa a műhelyt, amennyire lehet... Ezt a szilaj, kemény szívósságot szerette mindig Túrócziban. „Ha leesel, kelj fel” – szokta volt mondani.
A tűz hamvadni kezdett. Áron megint dobott reá néhány ágat. Elővette az óráját, megnézte: két óra felé járt az idő. „Már július másodika van” – gondolta magában. Felállt, kinyújtotta tagjait, s az egyik szekérről pokrócot hozott magának. Végigdőlt egy rakás szénán, nézte a csillagokat; nem tudott elaludni. Lassan világosodott az ég alja Maksa felett, hajnali hűvösség ereszkedett a rétre, lehullott a harmat. Már virradt, mikor Áron szeme lecsukódott.

(folytatjuk)