Szent István, az államalapító nagy király ünnepén mintha visszafelé forognának az esztendők körhintái, ott vagyunk megint, gondolatban, abban az évben, amikor Szent István döntött, és Rómától fogadta el a koronát.
Felmerül állandóan a kérdés, mi lett volna, ha történetesen Bizánctól fogadja el az ugyancsak felajánlott koronát, elsodorta volna-e a magyarságot a pravoszláv tenger? És az is felmerül, hogy mi történt volna, ha II. Szilveszter pápa a lengyeleknek adja a koronát, akik pontosan akkor szintén kérelmezték? A legenda szerint a pápa álmot látott, megjelent előtte egy angyal, és azt tanácsolta, küldje a koronát István magyar királynak, s ezzel a választással a később szent király elindította országát egy úton.
Számtalan kérdés merült fel, mielőtt meghozta volna döntését! A tragikus sorsú Hóman Bálint történész, a középkor nagy kutatója – Rákosi börtönében halt meg, ahová koholt vádak juttatták, de lehet, a szorgos ávósok verték agyon, olyan keveset tudunk – így összegezi István dilemmáit: „Kelet vagy Nyugat? Hűbéres alávetetettség vagy szuverén függetlenség? Törzsi tagoltság és kollegiális kormányzat vagy nemzeti egység és monarchikus uralom?” Igen, valóban ezek voltak ama húsba vágó problémák, amelyektől a magyarság fennmaradása függött, s melyekkel – Hóman idézett esszéje szerint – „minden, Európa szívébe szakadt, s az egykori Római Birodalom utódállamaival szomszédságba került keleti és északi népnek szükségképpen szembe kellett kerülnie, s amelyeknek helyes megoldásától függött e népeknek pusztulása vagy fennmaradása, függősége vagy szabadsága, sajátos népegyéniségüknek módosulása vagy sértetlen fennmaradása.” Ha ezt végiggondoljuk, elismerhetjük: István király helyesen döntött, s vaskézzel látott hozzá a középkori magyar állam megteremtéséhez.
Közben pörög ezer esztendő, régi sérelmek takarnak régi örömöket, hallatszik még az ősvadonok mélyéről a pogányok sámándala, de elnyomja a körmenetek éneke, a templomi zsolozsma. Régi tragédiák merevednek ki, megnyert csaták és az örökösen elveszített háborúk, a szenvedések, a cifra nyomorúság, a sors fintorai, a végzet süvöltő szele, és a fene fátumok – de mindezek ellenére vagyunk.
Igen, itt mindég egyetlen, borotva-gyors szerep létezett: megmaradni. S menni tovább az úton a sokszor közönyös vagy éppen ellenséges Európa felé.