A sor szinte vég nélkül folytatható. Kiegészíthetnék az egészségbiztosítást fizető polgárok, akiknek a különböző ingyenes szűrővizsgálatokat csak ígérgetik, a  nyugdíjasok és a krónikus betegek, akik a marékszámra szedett orvosságaik felíratásáért sorban állnak a családorvosnál, majd az agyonbonyolított gyógyszerkiváltásnál, és a pénzüket számolgatják az élelmiszerüzletben, hogy mire jut még. Elmondhatnák panaszaikat az alulfizetett egészségügyi alkalmazottak, a sokévi képzésre sokat költő, szakmai megbecsülést ritkán élvező orvosok, az albérlet áráért dolgozó kezdők, az egymásnak folyamatosan ellentmondó intézkedéseket teljesítő, egyre kisebb költségvetésből működő kórházak menedzserei, igazgatói, és mindenki, akinek időnként megbetegedő gyermeke, unokája van, aki idősgondozó intézmények hiányában otthon ápolja súlyosan beteg szüleit, vagy ő maga szorul orvosi ellátásra. Ez nem kevesebb, mint az ország teljes lakossága, és bármilyen fura, ebbe a döntéshozók is beletartoznak.
Elfogadhatatlan, hogy a hivatalos egészségügyi híradásokban több szó esik arról, hogy a kánikula, az esőzések, a hirtelen lehűlés, a kullancscsípés, a leégés miatt mivel szembesülnek naponta az orvosi rendelőkben, és alig hallani arról, hogy oltóanyag hiányában több megyében hetek óta nem oltják hepatitis B ellen az újszülötteket, és a tébécé elleni vakcina is fogyóban, némely kórházakban csak részkezelést kapnak a HIV-fertőzöttek, mert elfogyott a pénz a specifikus gyógyszerekre, a nagyobb forgalmú sebészeteken pedig helyettesíteniük kell a jól bevált külföldi termékeket jóval drágább és gyengébb hazai készítményekkel, ha egyáltalán léteznek olyanok.
Úgy tűnik, a kánikula megártott az egész országnak, legfőképpen azoknak, akiknek tenniük kellene a jobb és hatékonyabb ellátásért. Mert csak a hőütött ember hiheti, hogy az egészségügyi szempontból elhanyagolt lakossággal előbbre lehet vinni az ország dolgait.