Fóris Pál halálhírével is így jártam. Egy nappal korábban édesapám régi iratai közt keresgélve a hatvanas években tőle kapott két levél is kezembe került. Előjöttek az akkori idők, többször megfordult bukaresti otthonunkban, hivatalos úton lehetett, s vonatindulásig meglátogatta gyermekkori barátját. Mindig akkor jött, amikor paszulyleves volt ebédre nálunk. Már nevettünk, amikor édesanyám másnapra áztatta a szárazbabot: Holnap jön Fóris Pali bácsi?! Az is eszembe jutott, amikor a gólyákról készült fényképeit mutatta meg nekünk, s elmesélte, miként készült a felmérés a megye gólyaállományáról – soha nem tette közzé az 1970-ben gyűjtött adatokat.
A következő emlékkép: édesapámmal elmentünk a Székely Nemzeti Múzeumba, Fóris Pali bácsi fotóműhelyébe. 1971–72-ben lehetett, mert a fényképek rendezéséről beszélgettek, s 1974-ben adták ki a múzeum fotótékájának ezer darabját felsoroló katalógust. Végighallgattam, amint elmagyarázza, hogyan kell használni a Rolleiflex tükörreflexes fényképezőgépet, amivel aztán ragyogó színes képek készültek. Diapozitíveket is ő mutatott először nekünk.
Azt hiszem, kettőjüktől tanultam meg, mi az igaz barátság: tisztelték és szerették egymást. Jókat beszélgettek sepsiszentgyörgyi lakásunkban a duruzsoló kályha melegénél. Szerettem hallgatni őket, míg fogyott az illatos tea, fahéjas meggykompót.
Most, hogy tudom, nem fogom már látni a park felé ballagni, s nem várhatom, mikor váltja be ígéretét, hogy az erdőre menet vagy onnan hazafelé jövet a Baromhegyen lefelé benéz hozzánk a szakkönyvekért – kertészeti, állattenyésztési, műszaki kiadványok, amiknek én már nem veszem hasznát, ő meg szívesen forgatta volna (vagy ki tudja, titkolt tervéhez kellettek neki, melyről, ha kérdeztük, azt mondta: majd, ha nyilvánosság elé érik, megtudjuk, miről van szó) –, búcsúzni mégsem akaródzik. A találkozás reményét nem könnyű feladni.
A halottakat tegezni szokták, nekem ez sem akaródzik: nyugodjon békében, Pali bácsi!