Kelemen Hunor RMDSZ-elnök is megmondta: a román–magyar barátságot elhalasztották. Lesz, de nem az idén, s lehetséges, hogy nem is kétkedden. De abban, hogy lesz, igenis, bízni kell. Esetleg majd, ha fagy! Idén helyhatósági választásokat tartanak Magyarországon és elnökválasztást nálunk.
Ezért sem lehet Romániában könnyelműen békülékeny hangot megütni. Mert ilyenkor inkább egymást szokták ütni a jelöltek, vagy, ahogy a leghatásosabb, a legnagyobb kicsit, a magyarokat – az hoz igazán jó sok szavazatot. Még csak a bemelegítés folyik, de már most is jó bokszzsáknak használni minket. Ráadásként – a nyulat bokrostul alapon – a magyarországi politikusokat, akárcsak a romániai magyarokat, illik méltóképpen püfölni.
Némi nosztalgia is munkál a román politikusokban, a régi szép időkből maradt. Igazán rég volt, még 1986-ban, amikor az ellen is lehetett tiltakozni Romániában, hogy Sütő András Advent a Hargitán című drámáját bemutassák Budapesten. A darabot ennek ellenére bemutatták, pedig még Kádár János volt az uralkodó, aki azelőtt a tiltakozásokat és a román elvtársak érzékenységét igencsak figyelembe vette.
A román–magyar barátság pedig hosszú évek során állandóan fejlődött és alakult, mint púpos gyermek a prés alatt. Románia és Magyarország már 1948-ban kötött együttműködési és kölcsönös segélynyújtási egyezményt. Mikor aztán – tíz év múlva – 1958-ban Kádár János egy nagy magyar delegációval idelátogatott (Marosvásárhelyre) azért is, hogy köszönetet mondjon a román elvtársaknak az ’56-os forradalom leverésében játszott szerepükért, akkor Marosán György magyar államminiszter Örök barátok címmel cikket írt, és abban „örökre szóló vérszerződésnek” nevezte az illető dokumentumot. Akkor bezzeg olyan című cikkek jelentek meg nálunk, mint például: Népünk melegen fogadja a Magyar Népköztársaság kormány-, és pártküldöttségét. Kádár elvtárs pedig azt mondta többek között: „Mi mindig tudtuk, most személyesen tapasztaltuk, hogy a Román Népköztársaságban megvalósult a nemzetiségek jogegyenlősége a politikai, gazdasági és kulturális élet minden területén”. Most is ilyen kijelentéseket várnának el a román párt- és állami vezetők, például Orbán Viktortól, amikor idejön Tusnádra szabadegyetemistának.
Az akkori,1958-as Kádár-látogatás szabad kezet adott a román elvtársaknak a romániai kisebbség számos tagjával való leszámolásra és a Magyar Autonóm Tartomány (MAT) felszámolására. Ez a MAT – amint mostani külügyminiszterünk is mondotta legutóbb – csupán egy sztálinista kísérlet volt. És most ezt a sztálinista kísértetet akarják feltámasztani a romániai magyarok, ráadásul ezt Magyarország még támogatja is! Hát hová jutunk így?
Közben a békesség érdekében 1996-ban ismét aláírt a két ország egy szerződést, mégpedig a magyar–román alapszerződést, ami után egy darabig tartottak a mézeshetek, évek, amikor a román és magyar kormány közös üléseket tartott. Viszont most külügyminiszterünk ápertén megmondta, hogy az alapszerződés „nem jogosítja fel Magyarországot, hogy etnikai alapú területi autonómiát vagy kollektív jogokat követeljen a kisebbségek számára”. Nem is értem, hogy miért nem tiltakoznak ilyesmi ellen a magyar nemzetiségű román állampolgárok. A Magyar Nemzetiségű Dogozók Tanácsának 1987. márciusi ülésén még egyöntetűen el tudták ítél(tet)ni a Magyarországon megjelent, Erdély története című munkát. Most is össze lehetne csődíteni egy ilyen tanácsot, például Hajdu Győző és Fúró Iuliu segítségével. (Rájuk mindig számíthatott C. V. Tudor is.)
Volt külügyminiszterünk, Cristian Diaconescu, aki államelnöki babérokra aspirált (de úgy néz ki, még jelölt sem lesz), már elvtársias lendülettel vetette fel: „ahogyan a magyar külügyminisztérium értelmezi az autonómia ügyében a román–magyar alapszerződést, az nagyon hasonlít ahhoz, amire Oroszország hivatkozott a Krím annektálásakor”. A végén még népszavazást szerveznek itt a magyarok a Maroson felúsztatott magyar hadihajók fegyvereinek árnyékában, akár a krími oroszok muszka hadihajók biztatásával a Krímben.
