Ugyanis éppen dr. Dobay Béla „bácsi” volt az éjszakai ügyeletes orvos, aki annak rendje-módja szerint a szülőszobában megvizsgálta feleségemet, majd rábízta a szolgálatos bábára, aki különböző fehérneműkbe öltöztetve felfektette a szerintem legkényelmetlenebb alkalmatosságra, a nőgyógyászati asztalra, s várta, hogy induljon be a szülés. Béla bácsival mi az ablak mellett beszélgettünk, illetve inkább ő kérdezgetett engem a rétyi Székely családokról. Beszélgetésünket Lenke parancsa szakította meg: „Lajos, ha nem jöttök ide, akkor hagyjuk abba az egészet, s menjünk haza.” Így képzelte a vajúdó feleségem a szülési eseményt.
Ekkor odamentünk, de szerencsére nem sok dolga akadt Béla bácsinak, mert az ügyes bába nemsokára keze közé fogta az újszülöttet. Így valósítottuk meg már 1965-ben, orvosi háttérrel a bábával való szülést az apa jelenlétében, amiről ma annyit beszélnek mint kívánatos szülési modellről.
Félszáz esztendőnél is több eltelt, amikor megértettem, miért is érdekelte őt azon a hideg januári reggelen a rétyi Székely családok története. Ek­kor kaptam kézhez rokona fiától, Fodor Pál mérnöktől azt a szatyornyi iratköteget, amelynek darabjait hányatott élete során innen-onnan kénytelen volt beszerezni. Ezek egyikéből kiderül, hogy a nagyanyja, Szé­kely Veronika a híres nemes rétyi Székely családból származik, amelynek tagjai már a fejedelmek ko­rában különböző szolgálatokat tettek a hazának. „Tagjai rajongó szeretettel csüng­tek hazánkon, mindenütt ott voltak, ahol tenni és áldozni kellett” – írja Pálmay József genealógus.
Székely Veronika négy rétyi unokatestvére, Dávid, Antal, Dénes és Lajos, mint magas rangú honvédtisztek, jelentős szerepet játszottak az 1848/49-es szabadságharcban. Annak bukása után Lajos garibaldista lett, majd onnan Len­gyel­országba ment az oroszokkal harcolni, de tizenhat sebből vérezve orosz fogságba esett, s a szibériai fogságából csak Erzsébet királyné közbenjárására szabadult ki.
Az első világháborúban is több Székely-származék harcolt, akárcsak a másodikban, amelynek végén néhányat, köztük a legismertebb Kozma Istvánt koholt vádak alapján Rákosiék kivégeztették.
Ilyen családi előzménnyel a huszadik életévét alig betöltő Dobay Béla is szinte predesztinálva volt az első világháborúban való részvételre. Munkakönyve szerint 1914. október 26-án – valószínű, mint orvostanhallgatót – besorozták. Az 1915. november 30-án Bécsben kiállított levél szerint „Erzherzog Franz Salvator a Monarchiában működő Vörös Ke­reszt protektora Őfelsége nevében a Vörös Kereszt Ezüst Medálját adományozza Dobay Béla egészségügyi Kadétnak mint háborús kitüntetést.”
Sem az egyetemre való beiratkozásról, sem a háborúban való részvételéről más írásos dokumentum nem maradt fenn. Valószínű, végigharcolta az első világháborút, mert 1944-ben tartalékos hadnagyként hívják be újra katonai szolgálatra.
Az első világháborút követően befejezte orvosi tanulmányait, és 1926. július 1-jétől 1931. október 9-ig a szegedi egyetem Női Klini­kájának alkalmazottja volt gyakornoki beosztásban, ahol – a klinikavezető professzor szerint – „nagy szorgalommal használta fel a bőven kínálkozó alkalmat arra, hogy magát a szülészetben és nőgyógyászatban szakorvossá képezze, és minden alkalmat felhasznált arra, hogy az orvostudomány többi ágában is jártasságot szerezzen”.
Ekkor, valószínűleg a honvágytól vezérelve, beadta a Romániába való telepedéshez szükséges kérést, s ennek folytán elveszítette magyar állampolgárságát, és egy szép címerrel és nagy pecséttel ellátott Elbocsátási okiratot kapott, amit itthon lefordíttatott román nyelvre, megvetve ezzel nagyszámú iratgyűjteményének alap­ját.
Diplomáját végül Iaşi-ban (Jász­vásár­ban) hitelesítették 1933-ban, ahol II. Károly király nevében a miniszteri nagyságok és a rektor aláírásával megkapta az orvostudomány és a sebészet doktora címet igazoló okiratot. Egy fennmaradt irat szerint Olt­szemen nyitott általános orvosi rendelőt.
További sorsáról csak annyit tudunk, hogy egy állampolgárságot bizonyító igazoláson mint brassói lakos szerepel. Valószínű, szülészorvosként nem tudott Szentgyörgyön érvényesülni, ahol már működött a Fogolyán-féle szülészeti osztály, a Fekete szanatórium, és Mélik doktor is ekkor kezdett kibontakozni. Talán ezzel magyarázhatjuk, hogy nem szerepel a Háromszéki Orvosi Ka­mara névjegyzékében.
1941. december 1-jétől az Or­szágos Társadalombiztosító Intézet sepsiszentgyörgyi kirendeltségénél dolgozik orvosi segédtitkárként. De nem lenne igazi Székely-ivadék, ha ezt a háborút megúszná, csak így háttérben, hivatalnokként. 1944. július 24-én mint tartalékos orvoshadnagyot behívják a Magyar Királyi Hadsereg 11. határőr zászlóaljához, éppen az Úz völgyébe. Innen a visszavonulás során a Maros­vá­sárhelyi Csapatkórházhoz került osztályos orvosnak, majd elindultak, menekültek nyugat felé.
1945. március 25-én ő lesz a Sümegre telepített kórház igazgatója, s mint ilyen, nem teljesíti a kórház további áttelepítését a kijelölt Muraszombatra, helyben marad, ápolva akkor már nemcsak a magyar bakákat, hanem németeket, oroszokat is, hiszen a dunántúli helységek igen sűrűn cseréltek gazdát a sok emberéletet követelő támadások és ellentámadások során. Talán ennek tulajdonítható, hogy mind róla, mind újdonsült feleségéről a város sebtében megalakult kommunista pártja, akárcsak az orosz parancsnokság, nagyon jó véleményezést adott, amivel aztán mindketten hazaindultak Erdélybe. Igen, négy nappal a háború befejezése előtt, 1945. május 5-én Süme­gen házasságot kötött Gerőly Erzsébet zöldkeresztes nővérrel, aki 19 évvel fiatalabb volt, mint ő. És a nyugatra emigrálás helyett most már másodszor is hazajött Erdélybe – Háromszékre.
Persze, itthon kezdődött minden elölről, mint az első hazatérése után. Már 1945. július 7-én a sepsiszentgyörgyi Népbíróság vizsgálja ügyét, és a 292-es számú végzésben megállapítja, hogy „a nevezett nem fasiszta, se nem fasisztabarát, s így jogaiba mások jogainak sérelme nélkül vissza­helyezhető”. A városi bíróság, miután megállapította, hogy szerepel az oltszemi nyilvántartásban mint román állampolgár, beveszi Sepsiszent­györgy polgárai közé is, ahol egy állásra pályázik. Ezt 1949. február elsején kapja meg mint nőgyógyász orvos a sepsiszentgyörgyi kórház járóbeteg-ellátásánál. 1961-ben 2075 lej a havi fizetése (egy mázsa búza piaci ára 300 lej). Itt dolgozott aztán 1968. december 1-jéig, amikor 2400 lejes havi fizetés után 32 év, 11 hónap, 17 nap ledolgozott munka után 1579 lej nyugdíjban részesítik. 72 éves volt. Egy évig élvezte e „nagy” nyugdíjat, a következő évben meghalt.
Dr. Dobay Béla élettörténete nem azért, mert nagy felfedezések, nagy műtétek, kórházépítések és egyebek fűződnek a nevéhez. Éppen ellenkezőleg. Azt példázza, hogy a huszadik századdal induló tehetséges, jómódú erdélyi fiatalember hogyan frusztrálódik, miként kerül kényszerpályára, akár vakvágányra, mert az adott történelmi körülmények (háborúk, országhatárok, egyetemek, társadalmi rendszerek változása) nem teszik lehetővé sem az egyéni vállalkozást, sem a kórházi orvosi karrier befutását. Különösen annak nem, aki kitartással ragaszkodik szülőföldjéhez, és minden lehetőséget feláldoz ennek oltárán. Élete vége felé talán még örülhetett is, hogy az egykor jelentős földbirtokkal rendelkező család sarjaként nem végezte valamelyik román Gulagon.
A sepsiszentgyörgyi közös temetőben szép síremlék alatt alussza örök álmát hűséges feleségével együtt, aki szombathelyiként követte férjét, Erdélyben lelve új hazát magának.