Dózsa György az embertelen kínzást hatalmas lelkierővel, szótlanul tűri. Miután teste összesül, feldarabolják, fejét állítólag Szegedre küldik közszemlére, de nem bizonyított, hogy meg is érkezett oda. Igazolható viszont az, hogy az erdélyi vajda, Szapolyai János büszke volt az általa választott kivégzési eljárásra. Neumann Tibor történész újabb kori kutatásai során előkerült egy levél, melyet a vajda édesanyja, Hedvig írt leányának, a lengyel királynőnek. Ebben nagy büszkeséggel számol be arról, hogy fia milyen keményen bánt el a keresztes hadak vezetőjével, Dózsa Györggyel.
A szemtanúkra hivatkozó források hallgatnak az izzó vastrónusról, amely utólagos kitaláció. Dózsa halálának leírása krónikásonként változik. Mindenki saját elképzelése, fantáziája alapján színezi, meséli el, így valósággal összegyűjtik a középkori kivégzési módokat. Egyben azonban közösek: csodálattal adóznak Dózsa önuralmának, bátorságának, melynek magyarázatát a lófőszékely nemes elszántságában kell keresni. Dózsa határtalan bátorságáról még ellenfelei is csodálattal írnak.
Dózsa György a kihallgatások során nem kér kegyelmet, de öccsét menteni próbálja, rámutat arra, hogy Gergely mindig a megbékélést szorgalmazta. Azonban Gergely sem kér más elbírálást, mint amivel bátyját, Györ­gyöt sújtják. A bírák méltányolják Gergely becsületességét, ezért „csak” fejvesztésre ítélik. Ez valóban kegynek számít, mert a keresztesek tisztjeit karóba húzással, tehát kínhalállal büntetik.

Megtorlás és tévhitek
 A korábbi évtizedekben, a kommunista parancsuralmi rendszerben, az osztályharcos jellegű kiadványok révén terjedt el a köztudatban az a felfogás, amely szerint a keresztes hadsereg leverése után ezrével gyilkolják le a keresztesnek állt parasztkatonákat. Olyan állítás is van, amely szerint a kivégzettek száma eléri a 70–80 ezret. E sorok írója úgy véli, hogy többnyire a tisztek egy részét végezték ki. Óvatos számítással, becsléssel, a temesvári összecsapás idején, majd a megtorláskor mintegy 1000–1500 keresztes vesztette életét.
Az újabb kutatások szerint e katonai jellegű keresztes-parasztfelkelés sokkal kisebb régióra terjedt ki, mint ahogy eddig gondolták. Így például a legújabb kutatások, köztük Tóth Péter, a Miskolci Egyetem docense bizonyítja, hogy a jász jobbágyság sem vett részt a kereszteslázadásban. Tóth István, a szegedi Móra Ferenc Múzeum osztályvezetője bebizonyítja: Márki Sándor történész viszi be a köztudatba azt is, hogy a szegediek Dózsa mellé álltak. A valóság ennek ellenkezője volt. A szegediek szembeszálltak Dózsa kereszteseivel, s Szapolyai erdélyi vajda innen indult a Dózsa elleni utolsó csatába.
Az 1514. évi 14. törvénycikk első pontja valóban elrendeli a kapitányok, a századosok, a tizedesek és a parasztok felbujtóinak, valamint a nemesek nyilvánvaló gyilkosainak kivégezését. A főnemesség kezdetben bosszút kíván, de hamar rájön, hogy a munkaerőt kímélni kell. Az említett törvénycikk második pontja kimondja, hogy azok, akik a károkat megfizetik, „személyükben sértetlenek” maradnak. A parasztokkal szembeni megtorlást ellenzi az erdélyi alvajda, Barlabássy Lénárd is. Ő Dózsa egyik csapattestének legyőzőjeként (1515-ben) levélben inti a besztercei szász bírót arra, hogy ne zaklassa tovább azokat a parasztokat, akik részt vettek a felkelésben, azonnal küldjék őket haza. A keresztesek közé keveredett nemesek egy része elveszti birtokát.
A Miskolci Egyetem docense, Horváth Zita úgy véli, hogy a „Dózsa-parasztfelkelésként” emlegetett katonai mozgalom társadalmi szempontból sokkal árnyaltabb, mint ahogy korábban gondolták. E megmozdulás inkább a gazdagodó mezővárosi parasztpolgárság küzdelme volt. Nem a jobbágyság harcáról volt szó, hanem a meggazdagodott parasztok szálltak síkra jogaik védelmében.

Parasztháború és Mohács?
Neumann Tibor, az MTA Bölcsészet­tudo­mányi Kutatóközpontjának tudományos munkatársa az újabb kutatás eredményei alapján rámutat arra is, meggyökeresedett a tévhit, hogy a Dózsa-féle keresztes-parasztháború és a mohácsi vereség között szoros a kapcsolat. Horváth Zita is úgy gondolja, hogy az 1514-es megmozdulás és az 1526-os mohácsi vész között nincs közvetlen kapcsolat. Eszerint nem igaz az, hogy Mohács azért következett be, mert a felkelés során nagy számban legyilkolták a parasztokat, és 1526-ban, a török előnyomuláskor nem merték mozgósítani őket. Az sem igaz, hogy Szapolyai vajda szándékosan maradt távol a mohácsi csatától. Az ő feladata az volt, hogy betörjön a török területekre, a szultáni had mögé kerüljön, ily módon zavarja meg annak előrenyomulását. Mindezek mellett a Török Birodalom erőforrásai ötször nagyobbak voltak, mint a Magyar Királyságé.
Utóélete a magyar kultúrában
A magyar kultúra minden területén megjelenítik Dózsa alakját, megszámlálhatatlan alkotás születik. Bíró Béla, a Sapientia Er­dél­yi Magyar Tudományegyetem pro­fesszora 81, Dózsáról írt költeményt számolt össze.
Petőfi Sándor Dózsát a történelem legdicsőbb emberének tartja. A nép nevében című versében Dózsa alakját a politikai mito­lógia szintjére emeli. Ady Endre Dózsa György unokája című versében állít emléket neki, szintén politikai töltettel. Jókai Mór Dózsa című drámáját 1857-ben a Bach-rendszer elleni tiltakozásaként írta. Erkel Ferenc Dózsa Györgyről komponál operát, melynek szövegkönyvét Szigligeti Ede írta Jókai Mór verses történelmi szomorújátéka nyomán. Eötvös József megalkotja mindmáig népszerű történelmi regényét, a Magyarország 1514-ben címűt, rámutatva arra, hogy a felkelést a főurak önzése váltotta ki.
A Magyar Nemzeti Galéria tudományos főigazgató-helyettese, Szűcs György a Dózsa Györgyről készült képzőművészeti alkotásokat megvizsgálva arra a következtetésre jut, hogy Dózsa György alakja – a szobrokon, plaketteken, pénzeken, festményeken – kezdetben negatív, majd lázadó, végül a nemzeti ellenállás megtestesítőjévé magasztosul.
Hasznos lenne összegyűjteni a Dózsával kapcsolatos irodalmi, képzőművészeti alkotásokat, mondákat, mítoszokat is. Egyre kell nagyon ügyelni, hogy azok ne befolyásolják a történelemkutatást.
Vége