Lengyel József, a prázsmári pisztrángtenyészet tulajdonosa igencsak meglepett néhányunkat, amikor egy hatalmas testű halat csúsztatott a vendéglő konyhaasztalára. Csodálkozásunkra az szolgált, hogy a hal a lazacfélékhez tartozó, Észak-Amerikából származó szivárványos pisztráng, Salmo gairdneri irideus volt, amelynek másfél arasznyi, a haltenyészetekből való 20—25 dekagrammos példányaihoz vagyunk hozzászokva.
Ez a prázsmári példány pedig 11,5 kilogrammot nyomott. Az összehasonlítás kedvéért mondom, hogy a szakirodalom ennek a halfajnak a növekedési adataival kapcsolatosan a következőket rögzíti: átlagos testhossza 20—25 cm, kivételesen 50—90 cm, súlya 0,40—1 kg, kivételesen 6—8 kg. Ezekből az adatokból is kiolvasható, hogy a Lengyel József haltenyészetéből kikerült példány a rekordméretet ennek egyharmadával haladja meg, s a másik rekordként jegyezhető adat, hogy a hal mindössze kétéves, ivarérettsége minimálisan egy évvel rövidült, súlygyarapodása példátlan. Emiatt és egyéb tudományos következtetések levonása végett a hal kifogása után adatai és fotója azonnal a világhálóra került, s a dokumentációt eljuttatták a világ több haltenyészeti kutatóintézetébe és haltenyészetébe, főleg Észak-Amerikába, ahonnan a faj származik. A szivárványos pisztráng Európába a 19. század utolsó negyedében került, és gyorsan elterjedt. Erdélyben és Romániában Decsei Pál mérnök és Kászoni Zoltán halbiológus 1970-es, 1980-as évekbeli adatai szerint ez a halfaj tömegesen nem tudott elszaporodni az orvhalászat és főleg az intenzív erdőkitermelések következtében tönkretett patakmedrek, a halas élőhelyek elképesztő mértékű pusztulása miatt. (Nálunk a patakmedreket még ma is a kivágott rönkök vontatására használják, szálfákat vontató nehéz erőgépek egyszerűen szétroncsolják a vízfolyásokat, s egyelőre remény sincs arra, hogy ezt a barbarizmust a környezetvédelem és a törvény szigorával fékezzék meg.)
Az amerikai halfaj viszonylag jobban érezhette magát a hegyvidéki víztározókban, és különös eredményeket produkált a medencés haltenyésztés. Kászoni Zoltán halbiológus már a 80-as években kiemelkedő teljesítményűként jellemzi a prázsmári pisztrángtenyészetet, ahol szivárványos pisztrángból egyhektárnyi vízterületen évi negyvenezer kilogrammot is előállítottak. Kászoni Zoltán pisztrángtenyésztési adatait azért is idézzük, hogy egybevethessük Lengyel József tenyésztési eredményeivel. Egyéves korban 10—12 cm és 60—80 gramm, kétéves korban 15—25 cm és 120—200 gramm. A faj az ivarérettséget három-négy éves korában éri el, egy anya általában 1000—2000 borsó alakú ikrát rak le. Ehhez képes a prázsmári példány kétéves korában vált ivaréretté, és a mérlegelésnél kiderült, hogy a belőle nyert ikra 1370 gramm, azaz mintegy 25 000—30 000 szem lehet.
Az óriáspisztráng nem egyetlen példány, Lengyel József abban a medencében, amelyből az általunk látott hal származik, legalább 150 egyedet tart számon, s állítása szerint ezek átlagsúlya 5—10 kg közötti, de vannak a balesetet szenvedett egyednél nagyobbak is.
Már előbb választ kellett volna adnunk arra a fel nem tett kérdésre, hogy egy ilyen értékes példány hogyan juthatott a vendéglői vágólapra.
A válasz egyszerű: az ikra lefejésére kifogott hal a kevés gyakorlattal rendelkező tógazdasági alkalmazott kezéből kicsúszott, s nagy tömege miatt olyan sérülést szenvedett, hogy fel kellett áldozni. Lengyel József szerint: ,,A székely csak azt tudja megfogni, aminek bundája van." A pisztrángnak nincs.
Szóval, a hal kifogására az ikra lefejése és halkeltetői megtermékenyítése végett került sor. A malac nagyságú példány felvágása után rácsodálkoztunk a máj nagyságára is. Akkora volt, mint egy bárányé: 21 dekagramm.
Köztudott, Prázsmár és környéke azért ideális pisztrángtenyészeti hely, mert a nagy mélységből feltörő bő és tiszta, a haltenyésztés számára megfelelő kémiai összetételű víz hőmérséklete téli időszakban sem esik 7—8 Celsius-fok alá, s nyáron sem emelkedik a lazacfélék számára nem megfelelő értékek fölé. Ez a magyarázata annak, hogy a máshol három-négy éves korban ivaréretté váló hal Prázsmáron két év alatt ,,bejárja" ezt az utat.
A másik titok, amelynek a megfejtése majd szaktudományi értékelést kíván, hogy az ideális haltenyészeti feltételek folytán Lengyel József vállalkozott a tokfélék — sőregtok, vágótok, viza — tenyésztési és folyami vizekbe telepítésének programjában való részvételre. Prázsmáron mintegy 3600 sőregtok, vágótok és viza található a pisztrángos medencékben, a mostani tenyésztési szakaszban fajonként változóan 4—8 kilogrammos súllyal. A pisztráng lehalászása alkalmával a medencékben maradtak szivárványos pisztrángok is.
A tokfélék ellátására nagy mennyiségű haltápot használnak fel. Ezeknek a halfajoknak a táplálkozási módja merőben elüt a ragadozó természetű pisztrángokétól. Szájnyílásukat a medencék fenekére tapasztva szippantják fel a Hollandiából importált, nagy tápértékű granulátumot. A szivárványos pisztrángok ebből a terítékből annyit ,,raboltak" el, amennyi éppen csak ,,jólesett". Nem éppen szakszóval: degeszre ették magukat. (Voltak példányok, amelyek halálra ették magukat, azaz elpusztultak.)
A vízbőség és vízminőség, a bő táplálkozás eredményeként növekedtek ilyen hatalmasra ezek a pisztrángok, amihez természetesen hozzá kell adni a kivételesen magas szintű szaktudást, a tórendszer szakszerű kiépítését és működtetését, a haltenyésztés egyéb modern kellékeit és eljárásait, valamint a rendkívüli tenyésztési tapasztalatot.
Ennek egyik fokmérője pontosan a tokfélék tenyésztésének felvállalása. A prázsmári állomány ugyanis egy Konstanca melletti tenyészeti telepről származik, ahol hosszabb ideig sínylődött és szenvedett a halivadék. Prázsmáron jövőre már ivaréretté válik, és igen értékes ikrát (kaviárt) ad az egyik faj, a sőregtok, a másik két faj ivaréretté válását egy-két év múltán várják. Amennyiben ez a halállomány-telepítés során a Duna vizébe kerül, a barcasági telephely a folyam értékes fajokkal történő újratelepítésének egyik bázisa lehet.
