Vannak ismerőseim, akik innen, Sepsiszentgyörgyről már többször is eljutottak a „szabadok földjére”, a messzi Thaiföldre, amelyet földi paradicsomként jellemeztek, és mindig visszavágynak oda. Azt mesélték, hogy ott a klíma, bár egy kicsit meleg, mégis igen kellemes a mi itteni mínusz huszonegy-néhány fokos téli hidegeinkhez képest.
Mivel innen elszármazott, most Svédországban élő barátom, Ferenc és felesége, Ildikó sokat unszolt, ezért vágtam fejszémet ilyen nagy vállalkozásba, ebbe a nagy kalandba.
A lakással nem lesz gondom – mondták –, hiszen Thaiföldön sikerült nekik egy hatvan négyzetméteres, európai, kényelmes lakást venniük. Az élet ott sokkal olcsóbb, mint náluk, vagy akár minálunk. Sok a látványosság, meleg a tenger, jó az idő, a szép hölgyek olcsón masszíroznak. Thaiföld több mint kétszer akkora, mint Románia, és lakosainak száma több mint háromszorosa.
Szentgyörgy és a főváros, Bangkok között a távolság mintegy 8300 km. Mivel barátomék vásárolták meg a magukéval egyszerre, a repülőjegyem Stockholmtól szólt. Így még el kellett utaznom odáig. Az utazás onnan háztól házig 24 órát jelentett, mert az isztambuli átszállás után Thaiföldön is kellett a bangkoki repülőtértől még négyszáz kilométert taxizni a szálláshelyig. A repülés számomra, minél többet utazom, annál izgalmasabb. Hiába mondják, hogy a legbiztosabb közlekedési eszköz, mert ha lezuhan, akkor mindenkiből tokány lesz. Nemrég tűnt el egy maláj utasszállító repülőgép 239 utassal a fedélzetén, amit azóta is keresnek. Szerencsére egész úton (háromszor) etettek, itattak, és így nem sok idő maradt ezen töprengeni. Időnként, amikor légörvénybe kerültünk, és kissé zuhanni kezdett a gép, feltettem a kérdést: miért szállunk le, amikor még India felett sem járunk? De aztán szerencsésen landoltunk.
Az első találkozás a hatalmas repülőtérrel máris élmény. Itt naponta körülbelül 20 ezer utas fordul meg. Végeláthatatlan mozgójárdák a kijárat felé. A repülőtéren ajánlatos átöltözni, mert a nedves, 35–40 Celsius-fok körüli hőmérséklet egy kicsit soknak tűnik, addig is, míg az ember eljut a parkolóban álló autóhoz, amely már vár ránk. A sofőr neve, mint minden taxisnak, latin betűkkel is feltüntetve. Az autópályák irányjelző tábláin és más közérdekű feliratokon latin betűs ferdítésben vagy angolul is feltüntetve a tudnivalók. Bangkok az 1900-ban még „kis” hatszázezres „mocsarak falujából” mára kilenc-tízmilliós óriási várossá nőtt, a kikecmergés onnan meglehetősen lassú. Szerencsére a kocsiban (mint mindenütt) légkondicionálás. Szokatlan a baloldali közlekedés, a rengeteg kismotor, a háromkerekű tuk-tukok, melyek ördögi gyorsasággal és ügyességgel manővereznek az autók között és mellett.
Sok nagyvárosban vezettem én már, de itt nem mernék.
Az autópálya is meglehetősen furcsa. Két-két sávos, plusz még egy leállósávként szolgáló rész, ahol leginkább a motorkerékpárosok közlekednek. Az autópálya mellett sehol kerítés, és elválasztó sáv sincs a két oldal között, csak egy sánc. Egy dzsungelből előcsörtető elefánt okozhatna némi meglepetést. Az autópályákon át lehet fordulni a szemben levő sávra. Bangkokon kívül nincsenek egymás felett átívelő utak. Az autópálya átszeli a helységeket, de a falvakon, amelyeken áthalad, a pályát még kétfelől két-két sáv kíséri. Könnyű lehetett az utcákat megszélesíteni, mert a házakat, amelyek ideiglenes nyári konyháknak néznek ki, és zöld, kék, vagy piros színben villódzó hullámlemezzel fedettek, nem volt nehéz odébb költöztetni.
Az autópálya főleg rizsföldek mellett halad. Rengeteg vízimadarat láttunk. Gémeket, kócsagokat és a vízbivalyok hátán az egészségügyi tisztogató munkát végző tehéngémeket. Ismerős a sok gólya, a mi fehér gólyánkhoz hasonlóak, de a csőrük nem piros, hanem inkább barnás színű.
Egy benzinkútnál állunk meg, ahol mindenféle, számunkra ismerős és ismeretlen ételt és gyümölcsöt árulnak. Biztos, ami biztos alapon friss ananász veszünk, ami sündisznó formájúra van szabdalva, és éppen olyan édes, mint nálunk a konzervben. De hogy jobb legyen, adnak melléje valami vöröses cukorszerű dolgot is, amely valójában csípős cukor. Itt – világosítanak fel – minden gyümölcshöz jár ilyesmi. Az ajándékba hozott szárított gyümölcsökről is kiderült, csípős cukorba hengergették.
A vécé a török és az angol összeházasítása. Olyan, mint a guggolós, csak nem a padló szintjén, hanem magasabbra helyezett guggolda.
Közel ötórás út után megérkeztünk a Huai-Yang nevű faluba. Mivel a település meglehetősen lapos, s a növényzet sűrű, ezért nem áttekinthető. Mint megtudtam, a faluban tizenkét kolónia létezik, svédországiak tulajdonában lévő lakásokkal. A Kókuszdió nevűben, ahol mi lakunk, 29 lakás van.
A bekerített, őrzött telep mintha más világ lenne, mint amit az utak mellett eddig láttunk. A fű lenyírva, különféle virágban pompázó díszcserjék, vagy fák telepítve. A kapus kézzel tologatja a kovácsoltvas tolókaput, valahányszor az egyik turista ki vagy be akar menni. A takarítószemélyzet és a kertészek is készségesek. Időnként rovarirtó szerrel permeteznek, és a házak padlója alatt levő üregekbe is befújnak, mert itt pincék nincsenek. A telepen a házak hasonlítanak egymáshoz, de méretük igencsak különbözik. A legkisebb, mint a barátoméké, 55 ezer euróba került, és egy nagy, konyhával egybeépített nappaliból, hálóból, fürdőszobából és teraszból áll. Ez a legkisebb típus. A házakból legtöbbet a gazdasági visszaesés előtt értékesítettek. Most megcsappant a kereslet, és nehéz eladni. A kolóniát külön víztorony szolgálja ki. Itt a hideg víz is olyan harminc fok körüli. A vízórák a föld felszíne felett, a földből feljövő és lemenő csőre szerelve, nem fagynak meg „télen” sem. A közös úszómedence, 8x16 méteres, külön beépített jakuzzival. A hőmérő a vízben általában 35 Celsius-fokot mutatott. Mégis hűsített, miután a perzselő hőségből belecsobbant az ember.
(folytatjuk)
