A kökösi csata (3. rész)
Nagy Sándor megtért a csákóval, a karddal s a borral, Gábor Áron a fejébe illesztette vadonatúj, aranyzsinóros tiszti csákóját, s felkötötte a két kardot.
– Őrnagy úr, miért köt kettőt? – kérdezte Nagy Sándor.
– Az egyiket az ellenségnek, a másikat a megfutamodóknak… Add ide, fiam, a bort...
– Áron, te nem szoktál bort inni – Jusztina szemében aggodalom bujkált.
– Ma iszom – szólt Áron, és sokáig nem vette el szájától a cserépkorsót, mint aki hosszú útról jőve, nem tudja szomját oltani. Aztán megtörülte bajuszát, s a korsót odakínálta hadsegédjének:
– Igyék, hadnagy úr, ma véres napunk lesz!
Nagy Sándor keveset ivott.
– Kéretem az ütegparancsnokokat – szólt Áron.
Nagy Sándor elsietett. Nem telt bele két perc, hat tüzértiszt sorakozott Gábor Áron előtt rang szerint.
– Első, második, harmadik üteg: többnyire ívlövések. Negyedik üteg az országutat tartja tűz alatt. Kartácslövések. Ötödik, hatodik üteg vigyáz a hídra. A cél: megakadályozni a híd elfoglalását... Hatfontos ütegek, fertályóránként egy-egy lövés, mert fogytán a muníciónk. Én a Molnár Ádám ütegénél leszek, de mindeniket ellenőrzöm, ahol lehet, személyesen irányozok… Sebesülésem esetén Semsey Tamás százados veszi át a parancsolást, az ő helyettese Szabó Samu főhadnagy. A tüzérparancsnok mindenkori hadsegéde marad Nagy Sándor hadnagy... Uraim, a muníciónk kevés, pontos célzást, spártai elszántságot kérek...
E pillanatban megdördültek az ellenség ágyúi, s közelről hallatszottak a lezuhant és földbe fúródott ágyúgolyók buffanásai. Gábor Áron megnézte az óráját.
– Uraim, tizenegy óra... A csata megkezdődött, tüzelést megnyitni, oszolj!
A tisztek villámgyorsan tisztelegtek, és ütegeikhez rohantak. Megnyitották a tüzet, s zengtek, dörögtek, bőgtek az ágyúk.
Gábor Áron Nagy Sándort kiáltotta, aki nyomban ott termett mellette.
– Hadnagy úr itt marad további parancsig. Kérem a lovamat!
Hozták a lovát, felugrott rá és elvágtatott.
Jusztina a fa védelmében állt Nagy Sándorral, és összeszorult szívvel nézte, hogyan száguld Áron egyik ágyútól a másikig, s hogyan vezényel kardját kirántva: „Feljebb!… Lejjebb!… Jobbra!… Balra!… Elég!… Jól van!… Tűz!”
– Mint bőszült hadisten száguld egyik ütegtől a másikig – szólt Nagy Sándor elragadtatással, rajongó szemekkel –… Már Szabó Samunál van… irányozz… tűz!… Most erre jön…
Jusztina a fa törzsébe kapaszkodva dobogó szívvel követte Áron minden mozdulatát. Egyszer csak felsikoltott:
– Jaj, istenem, eltalálták!
Nagy Sándor is elfehéredett. Jusztina oda akart rohanni, de a hadnagy visszatartotta:
– Csak a lovat, ő sértetlen!
Gábor Áron éppen akkor állt fel a földről. A szürke ott feküdt a zöld fűben elnyúlva, oldalán ágyúgolyó ütötte nagy seb. Áron megsimogatta a ló fejét, s intett, hogy hozzanak másikat. Most egy pejre ült, de nem telt belé egy fél óra, azt is kilőtték alóla.
Jusztina szívét félelem járta át.
– Felismerték – mondta Nagy Sándornak –, most már őreá vadásznak... Jaj, istenem, csak szólhatnék neki, figyelmeztethetném...
A gyalogsági harc még déli tizenkét órakor sem kezdődött meg, az ellenség is csak ágyúkkal tapogatta a Feketeügy jobb partját. Fél egy felé járhatott az idő, mikor néhány lovas kozák átmerészkedett a hídon. Gál Sándor nyomban elrendelte az előnyomulást, de csak az ágyúkkal. A gyalogság mintegy hatszáz lépéssel az ágyúk mögött lövésre tartott puskával várta a rohamra szólító parancsot.
Futár érkezett Gábor Áronhoz a fővezértől. Barabás József hadnagy hozta a parancsot: két ágyú nyomuljon előre, menjen át a hídon.
Gábor Áron össztüzet vezényelt a híd tájékára. A kozákok megfordultak, és menekülés közben felszedték maguk után a gerendákat.
– Be kell rakni a hidat! – kiáltotta Gábor Áron, s négy tüzér hozzáfogott, hogy a hídlást visszarakja.
Most ellovagolt a nagy fa mellett, s odakiáltott Jusztinának:
– Ne búsulj, lelkem, amíg engem látsz! – azzal továbbvágtatott, s felhangzott erélyes vezényszava:
– Második, harmadik üteg, előnyomulás, első és hatodik ágyú hátra, negyedik üteg fedezi az előnyomulást!
– Áron! Vigyázz!
... De Gábor Áron már nem hallotta a kiáltást. Ott feküdt a fűben, bal hóna alatt találta el az ellenséges ágyúgolyó. Vér nem folyt a sebből, de rögtön meghalt. Mire Jusztina kétségbeesett sikollyal fölébe roskadt, már nem élt.
Nagy Sándor lélekszakadva jelentette a fővezérnek. Gál Sándor, Adorján, Barabás pillanatok alatt körülvette a halottat. Semsey százados átvette a parancsnokságot, az előnyomulás folyt tovább, csak a közelben álló tüzérek vették észre parancsnokuk elestét.
– Adorján főhadnagy – szólt Gál Sándor –, vitesse a holttestet Uzonba, ideiglenesen földeljék el egy kertben. A csata után Bereckre kell vinni, szülőfalujába, s katonai pompával elhantolni. Ha az ellenség Kézdivásárhely felől is közelednék, Eresztevényben az országút melletti temetőben helyezzék nyugovóra.
Adorján tisztelgett, de szó nem hagyta el az ajkát. Szemüvege alól könnycsepp szivárgott alá, amikor Jusztinát felsegítette a halott mellől.
Nagy Sándor és Barabás József vittea halott hőst, Jusztina Adorján karjába kapaszkodva, fájdalmas zokogással követte őket. Gál Sándor levett csákóval kísérte a menetet a szekerekig. Ott kardjával tisztelgett az utolsó útjára induló hősnek, majd gyorsan megfordult, s visszatért katonái közé. Fellépett egy földhányásra, s magasra emelt karddal, messze hangzó szóval kiáltotta:
– Tüzérek, gyalogosok, Gábor Áronért, a hazáért, előre!
Poros vándor
az eresztevényi temetőben
Tíz esztendő telt el azóta.
A kétfejű sas kiterjesztett szárnya Háromszék elől is elfogta a napot, árnyékot vetett az emberek lelkére.
Egy borús novemberi napon, amikor a téli szelek már feltámadtak, hogy fél esztendeig szakadatlan orgonáljanak a háromszéki síkon, magányos vándor ereszkedett lefelé a lejtőn Maksa felől.
Amikor elért a Besenyő patakáig, megállt a hídon, rátámaszkodott a karfára, és percekig nézte a rétet, melyen nyargalt a szél, s tépázta a patak partján a lombjukat hullatott fákat. Köpenyébe is bele-belekapott s lobogtatta, mint valami fekete zászlót. A vándor sovány, szigorú, szikkadt arcát mély ráncok barázdálták. Ismerős lehetett a tájon, vagy talán hallott valamit erről a rétről, különben nem állt volna a kegyetlen szélben olyan sokáig a hídon.
Szemébe húzta fekete kalapját, s megindult Eresztevény felé. A szél hátba kapta, belekapaszkodott köpenyébe, mint valami gyászos vitorlába, segített az eléhaladásban. Felért a kaptatón, megállt a temető előtt. Az egyik közeli házból öregasszony lépett ki, fején nagy, fekete kendővel. Megállt ő is, nézte a vándort. Az utas kiáltott valamit, de hangját elvitte a szél. Közelebb ment az öregasszonyhoz:
– Néném, meg tudná mutatni, melyik a Gábor Áron sírja?
– Meg én, fiam, ott voltam a temetésén – mondta az öregasszony, s a vándor segítségével átlépett az árkon, üggyel-bajjal felkapaszkodott a marton.
– Itt van, ez az... Az ellenség lovakkal tapodtatta meg, de másnap a falu népe újra felhantolta... Azóta minden július másodikán éjjel virágot tesz valaki a sírjára…
– Köszönöm, néném.
– Nincs mit – szólt az öregasszony, s visszaballagott a házba. Bent félrehúzta a függönyt, a virágok közül ki-leskelődött, hogy lássa, mit csinál a vándor.
Az csak állt a ferdén leásott fejfánál, összekulcsolt kézzel, hosszan elmerengve, mintha nem is érezte volna a megvadult szelet.
Ha az öregasszony közelebb lett volna, talán még a szavát is hallhatja.
– Haraggal váltunk el, bocsáss meg nekem, ha vétettem... Én vagyok itt, Csergő... Megtértem Ázsiából... Neked volt igazad, itthon kellett volna maradjak, hogy kifogjam azt a golyót, mely téged megölt.
A vándor még állt egy darabig, aztán feltette kalapját, kezével megérintette a fejfát búcsúzóul, visszaballagott az útra, s ment tovább Szentgyörgy felé.
A szél száraz leveleket sodort a sírok között az eresztevényi temetőben.
Vége
