Marosvásárhelyen felavatták az első orvosdoktorokat – adja tudtunkra öles betűkkel címoldalán a Kolozsváron megjelenő Világosság 1947. július 16-ai száma. Egyben azt is közli, hogy a tizenhárom jelölt eskütételénél már egy órával az ünnepség megkezdése előtt zsúfolásig megtöltötte a közönség a központi épület nagytermét. Nem csoda, hogy ennyien összegyűltek, hiszen e városban ilyesmi még nem történt.
Ezt hangsúlyozza beszédében Csőgör Lajos rektor is:
„Doktor urak!
Doktorrá avatásuknak különös jelentőséget ad az, hogy Marosvásárhelyen ez az első doktorrá avatás, és így az egyetemi város rangját és fényét a város is ma kapta meg igazán. Sok vita, ellentét és nehézség után logikát látok abban: ott építeni egyetemet, ahol a magyarság egy tömbben él, ahol cselekvőleg vehetünk részt népünk életében...”
Ezt tudjuk meg az újságból, melyre ceruzával rájegyezték: „Szeretett fiunk doktorrá avatása”, és amelyet aztán dr. Latzin Sándor, majd hozzátartozói jóval több, mint fél évszázadon át megőriztek. Sajnos, ezen idő alatt nem alakult minden úgy, ahogy azt Csőgör professzor úr és néhány lelkes, idealista társa elképzelte, annak ellenére, hogy az egyetem végzettjei tényleg becsületesen dolgoztak az itt élő népek között vagy bárhol a nagyvilágban, ahová aztán szétszórattak a helyzet adta körülmények miatt. Ki mert volna akkor, abban a lelkes hangulatban a nagyterembe be sem férő közönség közül arra gondolni, hogy a tizenkét évvel később végzett 114 hallgató – akik közé e sorok írója is tartozik – 62 év után, az 50 éves találkozón csak egy órára, bérleti díj ellenében veheti igénybe a nagytermet, és a tógába öltözött rektor helyett az évfolyam egyik tagja osztja szét a maguk készítette „aranydiplomákat”.
Azon az első orvosdoktori avatáson a rektor még azt mondta, hogy életünkben gyökeresen új korszak kezdődött, és ehhez az új korszakhoz, az új élethez új emberek is kellenek. Latzin doktor meg is felelt volna a rektor által vázolt elvárásnak, „ha beállt volna a sorba”, hiszen a kor kívánalmainak megfelelően kétkezi munkát végző családból származott. Apai nagyszülei a morvaországi Neutitcheinből jöttek Brassóba. Sándor születésekor a család éppen Újpesten élt, ahol az apa mint modellasztalos dolgozott, az anya az akkori szokás szerint a háztartást vezette és nevelte a gyermekét, aki 1920. február 7-én látta meg a napvilágot. Aztán 1921-ben, annak ellenére, hogy az édesanyja magyarországi volt, repatriált a család Romániába. Akkor, amikor az emberek nagy része ellenkező irányba vándorolt. Édesapja aszerint, hogy hol talált munkát, különböző városok gyáraiban dolgozott: Brassóban, Aradon, megint Brassóban, aztán a Kárpátokon túl, Moreni-ben. Így Sándor az elemi iskolát Brassóban, majd a negyedik osztályt Moreni-ben végezte román nyelven.
Egy évig kimaradt, mivel édesapjának csak félnapos állása volt, s a magas tandíjak miatt anyagi helyzete nem tette lehetővé a továbbtanulást. Csak 1932-ben tudott beiratkozni a brassói Római Katolikus Gimnáziumba. 1940-ben szerezte meg az érettségi diplomát.
Ezt követően egy évet dolgozott a brassói Fotogén petróleumfinomító vállalatnál, ezalatt elrendezte, hogy hivatalos úton átmehetett az időközben Magyarországhoz csatolt Észak-Erdélybe, Kolozsvárra egyetemi tanulmányai folytatására. 1941 őszén beiratkozott a Ferenc József Tudományegyetem Orvosi Karára, amit aztán 1947-ben fejezett be.
Időközben katonai szolgálatot is teljesített, bár nem a fronton, hanem a kolozsvári mentőállomáson, a menekültek és katonák ellátásánál.
A háború utáni zűrzavaros években, 1945. szeptember 1.–1946 augusztus 1. között, mint internes, a csíkszeredai állami kórháznál dolgozott, és közben letette előírt vizsgáit.
A diploma megszerzése után, 1947-ben megnősült, és visszament Csíkszeredába sebész alorvosnak a Szent Vince Kórházhoz, dr. Vitályos Géza sebészorvos mellé, ahol 1948. november 1-jéig dolgozott. Ettől kezdve 1949. február 1-jéig átmenetileg csíkszeredai megyei főorvoshelyettes, majd 1949. május 10-éig a csíkszeredai szülészeten alorvos dr. Bajkó Barabás mellett. Keresi a helyét a sem pénzzel, sem magas szakmai összeköttetésekkel nem rendelkező fiatal orvos, aki még az akkor szerveződő pártokba sem volt hajlandó belépni, ami fogódzót jelentett volna a szakmai előrehaladásban.
1949. május 10-ei hatállyal saját kérésére áthelyezik Sepsiszentgyörgyre, ahova valószínűleg mesterét, dr. Vitályos Gézát követte, akit a sepsiszentgyörgyi kórházhoz neveztek ki főorvosnak a politikai okokból félreállított dr. Fogolyán Miklós helyett.
Továbbra is mint sebész alorvosorvos dolgozott 1959-ig, amikor sebész szakvizsgát tett. 1951–53 között poliklinikai igazgatóhelyettes volt. Nagy műtéteknél mint másodkéz vett részt, a kissebészeti műtéteket és a járóbeteg-rendelést látta el nagyon lelkiismeretesen 1987-es nyugdíjazásáig.
Az időszakonként létesített nővérképző iskolában és az egészségügyi technikumban rendszeresen tanított sebészetet.
A kórház történetébe nemcsak az intézményhez való harmincnyolc éves hűséggel írta be a nevét, hanem annak művelődési életben vállalt szerepével is. Ugyanis a hatvanas évek elején Latzin doktor összetoborzott tucatnál is több, a kórháznál dolgozó, zenélni, énekelni tudó embert. Létrehozták a Saniton kórházi művészegyüttest, amelynek mintegy 30 évig tevékeny tagja, szervezője volt, úgyannyira, hogy némelyek egyenesen Sanyitonnak nevezték az együttest. Nemcsak a kórház alkalmazottjait és hozzátartozóikat szórakoztatták, hanem kiszállásra is jártak. Sőt, olykor a színház zsúfolásig telt termében a város lakóinak is bemutatták magas színvonalú műsorukat. Számomra örökké emlékezetes maradt az 1977-ben tartott műsoros est, amikor Sanyi bácsi kis mandolinját mesterien pengetve, szép meleg hangján, mosolyogva énekelte: „Súgd meg, katicabogár, / hova szállt el a nyár?”
Szabad idejében a brassói hagyományokhoz híven kitartóan járta a természetet, művészi szinten fényképezett. Szenvedélyes bélyeggyűjtő is volt.
Vallásosságát nem titkolta, sőt, vasárnaponként feleségével együtt még a legosztályharcosabb időkben is szentmisére járt.
Semmilyen pártnak nem volt tagja. Talán, ha idejében párttag lesz, nagyobb szakmai karriert is befuthatott volna, de nem élhetett volna ilyen teljes életet.
Betegeit mindig kedvesen, mosolyogva fogadta, és legjobb tudása szerint igyekezett ellátni őket.
Házasságából két gyermeke született, Magdolna (Dolna) vegyészetet végzett, és a sepsiszentgyörgyi kórház laboratóriumában dolgozik, Gábor pedig Sepsiszentgyörgyön tornatanár.
A nagy exodus idején ők itthon maradtak szülővárosukban, családjukkal együtt.
Dr. Latzin Sándor 1994. január 3-án hunyt el.
