Hetven évvel ezelőtt apánkat vártuk haza, akkor menekült bajtársaival az oroszok elől Úz völgye poklából. Meg sem álltak a Stájer-Alpokig. Hetven éve annak, 1944. augusztus 26-át írtak. A fia csak most, az évforduló napján ismerhette meg a völgyet, amelyről ő annyit mesélt.
Magasztos hangulatú, megható ünnepségen vettünk részt. Keresztfák és kopják, emlékező embersereg, sok-sok fiatal (akik fél évszázad múlva is tudnak majd beszélni, emlékezni a hős, Úz-mezőn nyugvó elődökre, az érettük elhangzott szentmiseáldozatra, protestáns prédikációkra). Színes virágok özöne, éneklő, muzsikáló emberek százai, hagyományőrző huszárok, vitézi rendek álltak méltóságos csendben, és sokan, akik a csonka országból érkeztek nagy kerülővel, s nem ijedtek meg Dormány felől a hegynek tartó göröngyös úttól, a kilométerek százaitól.
Az áldott Nap melege, a ránk boruló kék égbolt, Úz évszázados fenyvesei, minden-minden emlékezésünket akarta szebbé-jobbá tenni: 1914 és 1944 eseményeinek bensőséges megidézését. S lám, mégis, a legemberibb érzések szülte szabadtéri áldott-szelíd emlékezés idejére is rosszakaratú emberek egy bántóan kegyetlen ünneprontó eseményről gondoskodtak. Ott, ahol fiak, unokák és dédunokák gyűltek össze, kezet szorítottak öreg veteránokkal, gondoskodott az elvetemült emberi rosszaság arról, hogy durva tettel belegázoljon ünnepi hangulatunkba. Ahol valamikor az ezeréves országunk határa húzódott, ahol a Nemerék lába alól a Veresvíz pataka hangos csobbanással ömlik az Úzba, éppen a mi ünnepnapunkon adtak parancsot arra, hogy tüntessék el azt a kis épületet, amely minden okiratban az Úz-völgyi határvám nevet viselte! Hadd lássa az Úz mezeje felé özönlő vendégsereg – gondolták –, hogy ezt a fajta múltat mindenképp szeretnék semmissé tenni. Nem a dormányi békés románok, csángók, hanem bizonyára azok rendelték el a maradék emlékjel eltüntetését, akik nem tudják, hogy az együtt élő nációk uszítása zsákutcába vezető cselekedet. Nem tragédia, ne vegye el kedvünket – mondták a hazafelé tartók –, balga ünneprontás, vigasztalták magukat azok, akik látták a vörös lángtengerben égő vámház tetőzetét, a sárga útgyalu-eltüntette falakat.
Több ez, mint a mi magasztos Úz-völgyi emlékünnepünk szépséghibája. Több, mert most is állandóan változtatják-vándoroltatják a bákóiak a negyvenhat évvel ezelőtt elhelyezett megyehatártáblákat, s az erről szóló vita a világhálón is helyet kapott. Értésére jutott a világnak a csíkszentmártoniak véleménye, hogy a történelmi határok ott vannak, ahol véget ér egy térség lakóinak tulajdonjoga, és folytatódik a szomszéd erdejével, kaszálójával! Így veszítettek ezernyi hektár erdőt és legelőt a gelencei és az ozsdolai birtokosok, így került a szomszédos megyébe Szépmező község, Gyimesbükk, s nem a régi helyére a határvonal a Gyilkos-tón alóli Magyarbékásnál.
