Az oszmán birodalom, a szultán legharciasabb, leghűbb harcosai a janicsárok voltak. Kegyetlenségük rettegést keltett a meghódított népek körében. Pedig ők, a gyermekként rabláncra fűzöttek egykor keresztények voltak, múltjukat nem ismerve, megtagadva lettek a szultán katonái.
Azóta is, ha olyan embereket emlegetünk, akik megtagadták őseik hitét és nemzetiségét, akik ellenséggé váltak, janicsároknak nevezzük őket. Köztünk is vannak ilyen, szívüket és tudatukat váltó emberek. Ki ne emlékezne Furo Iuliura, akár Victor Hajdura (egykor Hajdu Győző), napjainkban az Orbán testvérekre, jelesen most frissiben Ludovic Orbanra (akinek brassói apja még ékezettel írta a nevét: Orbán), aki az RMDSZ liberális szövetségeseként állt be a ,,feszítsd meg!"-et harsogók táborába a ,,rosszul" szavazó magyarok ellen. Hiába, a bukaresti főpolgármesteri székért (mert az kevesebb bajjal jár, mint a vasútért felelni) ,,jól kell beszélni"...
De voltak más emberek is, másként megnyilvánulók. Hadd emlékeztessek most Ioan Dragoşra, János bácsira (egykori nevén Kecskés), aki ugyan kommunista funkcionárius volt, de velem, akárcsak más magyarokkal, mindig magyarul beszélt, és soha nem tagadta meg egykori nevét. Soha nem akart románabb lenni a románnál, sem buzgóbb kommunista a szükségesnél. Szeretett enni, inni, a humora bőven áradt, de ami mindennél fontosabb: megmentette Sepsiszentgyörgyöt az illyefalvi égetőtől. Ha ő nincs, ma nem csupán a még mindig vissza-visszatérő kommunizmus, hanem az erre hajtott bűzös füst is csípné a szemünket.
