Közel a távol
Ha arra gondolunk, hogy Isztambulig csupán száz kilométerrel többet kell utazni, mint Budapestig, talán elcsodálkozunk, milyen közel ez a titokzatosan távolinak tűnő világ. Pedig így van, ezért – történelmi távlatokban gondolkodva – az a csoda, hogy a keletről terjeszkedő birodalmak közül csupán az oszmán hatalomnak jutott eszébe, majd sikerült elfoglalnia Közép-Európát. Pedig az ókorban több nagy birodalomnak Anatólia, vagyis a Márvány-tengertől délre-keletre fekvő, közel egymillió négyzetkilométeres földnyelv volt a felségterülete, elég, ha az asszírokra, görögökre, majd később a rómaiakra, Bizáncra vagy éppen az Oszmán Birodalomra gondolunk.
Itt van tehát egynapi „karnyújtásnyira”, mégis nehezen szánjuk rá magunkat, hogy elautózzunk odáig. Bár ez a távolmaradás az utóbbi években enyhülni látszik, a „rodostói távlat” nekünk, magyaroknak, háromszékieknek talán kulturális vonatkozásban is a messze földre száműzetés jelképe lett.
Az Európa szinte minden szegletét megjárt Vox Humana döntése, majd útja az isztambuli kórusversenyre tehát aligha volt kalandmentes (na, nem a szó manapság nagyon divatos túlélős-kalandtúrás értelmében).
Drinápoly, ma Edirne
A nyolcnapos út első éjszakája már megpróbáltatással kezdődött, hiszen a Prahova-völgyi, majd a fővárosi vasárnap esti dugók jó néhány óra zötykölődésre ítéltek. Bulgária sem a kiváló utak, barátságos tájak paradicsoma, így az első törökországi állomás, az edirnei Szelim mecset közel 71 méter magas minaretjeivel jó kezdetnek bizonyult. Hiszen a mecsetek világával való találkozás mindig különös alkalom, a hatalmas, egymás köré-fölé emelkedő kupolák külső monumentalitása, belső légiessége, a festett csempe vagy a mozaikborítások színei, a hatalmas belső terek szőnyegpadlója, a ceruza formájú minarettornyok, na meg a bazári hangulat és a mecset melletti szabadtéri kőkopja-kiállítás mind abba a világba vezetett be, amelyre olvasmányainkból számítottunk. Pedig ez még Európa (lenne), alig pár kilométerre a bolgár–görög–török hármas határtól. Itt találkoztunk először Szinán mester alkotásaival is, akit sokan és joggal az Oszmán Birodalom legnagyobb építészének tartanak.
Világváros a Boszporusz két partján
Az esti „isztambuli bevonulás” előtt, már első nap belekóstoltunk a török Riviéra áldásaiba, s a márvány-tengeri fürdőzést, a Boszporusz, na meg a Dardanellák különböző koncentrációjú sós vizét az ott-tartózkodás alatt többször is kipróbáltuk (a Riviérához kötődő képzeteink átértékelése közepette, legalábbis ami a partszakaszok és strandok kiképzését illeti – igaz, nem a leg­elitebb fizetős helyeket kerestük).
Az Isztambullal való találkozás – kis túlzással – sokkoló hatású volt. És nem föltétlenül a hőség és a hatalmas dugók miatt. Szállásunk a város ázsiai részén, a Kadiköy nevű negyedben volt egy bentlakásban, így a Boszporuszt átszelő második hídon átkelve (araszolva, mert a forgalom pokoli) először a modern Isztambullal szembesültünk. Tiszta Amerika – jött a kézenfekvő hasonlat, s ebben az összehasonlításban nem csak a jelleg, hanem a méretek, a lépten-nyomon felbukkanó gigantikus építkezések, a bővülés szemmel látható dinamizmusa is meghatározó. Az egymást követő évezredes civilizációk nyoma (amelyet aztán később az Aranyszarv-öböl és a Boszporusz által övezett óvárosban tapasztaltunk) itt aligha fedezhető fel, ahogy a fél évszázados lakóházaké sem. Isztambul mai világvárosokat idéző ázsiai részein fél évszázaddal ezelőtt az erdőé volt a főszerep. Ma egymásra és egymás mellé szorosan épülő lakóházak, harminc-negyven emeletes, a legkülönbözőbb formájú üvegpaloták, gigantikus sportarénák, többsávos autóutak, hidak kötik össze a dombos városrészeket. És mindenhol daruk, az építkezés nyomai. Ebben a huszonegyedik századi világban – számunkra legalábbis kissé anakronisztikusan – minden lakótömb szívében ott a mecset: kisebb-nagyobb kupolái hirdetik, hogy itt a vallás, nevezetesen az iszlám gyakorlása mindennapos. (A városban egyébként több mint 2500 mecset működik.) Mint ahogy mindennapos, sőt, a ramadánban (iszlám böjtben) többször, éjszaka is hallani a müezzinek imára hívó, európai fülnek meglehetősen különös énekét.
De hogy még érthetőbb, érzékelhetőbb legyen a modern Isztambul eme sokkoló jellege, hadd idézzünk (bár jó balkáni módra, a statisztikákban itt is alig lehet bízni) néhány adatot: az ország (sőt, Európa) legnagyobb városának lakosságát 14 millióra becsülik (bár idegenvezetőnk szerint 18 millióan, vagyis csaknem két Magyar­országnyian élnek már itt), ez az embertömeg valamivel több, mint 1500 négyzetkilométerre zsúfolódik össze (kevesebb, mint fél Háromszék), 2000-ben egy év alatt egymillióval nőtt a lakosság száma, azóta ez szinte állandósult. Az idetelepülők többsége fiatal férfi, nyilván munkát keresni jönnek a nyolcvanmilliós ország valamelyik távoli zugából. S hogy még egy beszédes statisztikai adattal szolgáljunk: Tö­rökország lakosságának fele 28 év alatti, és az összlakosság közel húsz százaléka lakik Isztam­bulban.
Korok, illatok rétegződése – látványkavalkád
Isztambul történelmi városrészének, műemlékeinek látogatására kevés idő jutott. Ennek nemcsak a fesztivál- és versenyprogram, hanem a sok időt igénybe vevő utazás is okozója, hiszen Ázsiából Európába átjutni több órába telik, hogy a harminc fok fölötti hőmérséklet, a nagy páratartalom „akadályáról” ne is beszéljünk. A Topkapi (szultáni palota), a Kék-mecset és a Hagia Szophia, na meg a bazár azonban kihagyhatatlan. Ha csak néhány órára is, be kell térni a Szeráj-csúcsra, a 15. század második felében épült négyudvaros várba, ahol az Oszmán Birodalom által szerzett gazdagságon túl a titokzatos szultáni lakosztály, a hárem is látogatható (itthoni zsebre számítva nem kis összegért – ha egykor a hadizsákmány volt a gyarapodás forrása, ma részben az idegenforgalom az). A Kék-mecset monumentalitása kívül-belül lenyűgöző, bár a hatalmas tömeg (hívők és turisták egyaránt cipő nélkül, a nők kendőben léphetnek be) kicsit takart az élményből. Ami egyenesen a túlvilág illúzióját kelti a Hagia Szophiába belépőben, az a kintről vaskosnak, belülről lebegőnek tűnő építészeti csoda hatása, melyet szavakban lehetetlen elmondani. Ma múzeumként működik a késő ókori építészet egyik legjelentősebb kora keresztény, bizánci, majd mecsetté alakított temploma, melyet mindenkinek legalább egyszer meg kell látogatnia. Hogy a napjainkig fennmaradt építészeti csoda, a különböző elemek, kupolák, oszlopok tökéletes szintézise, a máig sok értelemben megfejthetetlen technikai megoldások összessége, a hatalmas és mégis légies terek látványa elkápráztassa és elgondolkoztassa...
Aztán az óváros a legkülönbözőbb illatok keverékével – a halmokban árult magoktól, a kávétól a macskaürülékig – is megajándékoz. Bábeli zűrzavarnak látszik, ahol minden eladó, mindenre alkudni lehet, mindenki az utcán vagy az utcára nyíló üzletében bonyolítja le a vásárt.
Verseny a plázában
Ha belegondolunk, ennek a számunkra ellentmondásos világnak a „terméke” a kórusverseny és -fesztivál, amelyre a Vox Humana benevezett. Az öt kategóriából számunkra a vegyes kari volt elérhető, ott hat „versenytárssal” (szlovén, lengyel, tajvani) kellett volna megküzdeni. A küzdelem azonban meglehetősen felemásra sikeredett, hiszen ebben a kategóriában egy kivétellel mindenik kórus kilencven pont fölötti értékelést kapott (a kevésbé járatosak számára jegyezzük meg, hogy ez nemzetközi aranyfokozatot jelent), holott a színvonal nem ennek felelt meg. S bár Szilágyi Zsolt Herbert karnagy, sőt, a többi karvezető véleménye szerint is a kórus teljesítménye magas színvonalú volt, a sorrendben másodiknak fellépő Vox Humana nem nyert helyezést. A legegyszerűbb magyarázat talán az lehet, hogy az előadás után rögtön pontozó zsűritagok egyre jobbnak találták az egyébként nyolc percre korlátozott produkciókat, hiszen a pontszámok szinte töretlenül növekedtek. A versenyt egyébként egy bevásárlóközpont jól felszerelt előadótermében bonyolították le, a tizenhét kórus bemutatkozása, az értékelés, a díjazás alig négy órát vett igénybe. A fesztivál műsorán szerepelt egy nyári színházas koncert is, ahol végképp meggyőződhettünk az általános színvonalról, na meg egy háromórás boszporuszi hajókirándulás, bulival fűszerezve.
S mert magyarok mindenhol vannak, egy, a maga nemében egyedi kerti partira is hivatalosak voltunk: Csőcsz Boglárka szépségkirálynőnk szakmai és életútja ugyanis ide vezetett (a nevével fémjelzett szépségszalon az elit Bagdad utcában várja a vásárlókat), török férje és családja meghívására betekintést nyerhettünk az isztambuli „felső tízezer” világába.
A Márvány-tenger partján
 Aki Törökországba látogat, nem hagyhatja ki a magyar történelem és irodalom ismert helyszínét, Rodostót. Igaz, az egy­kori kis halászfalu ma 150 ezres város, Tekirdagnak hívják, és csak egy tengerparti szálloda emlékeztet régebbi nevére. A szépen rendbe hozott, szakszerű, ugyanakkor bensőséges kiállítóhelyként szolgáló Rákóczi Házban felidézhettük a magyar szabadság tragikus hőseit. Ali, a múzeum magyarul kissé törökös hangsúllyal, ám rendkívül választékosan beszélő múzeumőrének bemutatója, na meg az ajándék éneklés kissé oldja e „száműzött” hangulatot.
S ha már Rodostó, akkor az innen további 250 kilométerre fekvő Tróját is beiktattuk a programba. Az évezredek homályába vesző, kilenc (idő)szintet őrző romváros tipikus példája annak, hogy milyen körültekintéssel kellene végezni mindenkoron a régészeti ásatásokat. A német amatőr régész történetét, a feltárás módját itt nincs alkalmunk részletezni. A romváros mai állapotában sokaknak csalódást okozhat, ám turisztikailag jól értékesíthető.