Az útikönyvek szerint Törökország két világ – Ázsia és Európa – ötvözete. De talán még szemléletesebb, ha azt mondjuk, hogy a keleti és nyugati civilizációk ütközőzónája. Olyan hely, ahol az évezredek folyamán birodalmak csaptak össze, aztán alakították saját képmásukra, saját vallásuk szerint a mindennapi életet is. Ha régebb ebben a terjeszkedni, elfoglalni, leigázni, gazdagságait megszerezni-küzdelemben a kardé volt a főszerep, ma békésebb, ám korántsem agressziómentes a gazdasági befolyás megszerzése. Nevezhetjük ezt civilizációs „honfoglalásnak” is, s ha valahol, hát a kelet és nyugat, Ázsia és Európa kapujában fekvő török földön, de még inkább annak legdinamikusabban bővülő városában, Isztambulban mindez tetten érhető. A sepsiszentgyörgyi Vox Humana kamarakórus nyári fesztivál- és versenyjelenléte erre a bepillantásra talán elegendő volt. Több értelemben is...
Közel a távol
Ha arra gondolunk, hogy Isztambulig csupán száz kilométerrel többet kell utazni, mint Budapestig, talán elcsodálkozunk, milyen közel ez a titokzatosan távolinak tűnő világ. Pedig így van, ezért – történelmi távlatokban gondolkodva – az a csoda, hogy a keletről terjeszkedő birodalmak közül csupán az oszmán hatalomnak jutott eszébe, majd sikerült elfoglalnia Közép-Európát. Pedig az ókorban több nagy birodalomnak Anatólia, vagyis a Márvány-tengertől délre-keletre fekvő, közel egymillió négyzetkilométeres földnyelv volt a felségterülete, elég, ha az asszírokra, görögökre, majd később a rómaiakra, Bizáncra vagy éppen az Oszmán Birodalomra gondolunk.
Itt van tehát egynapi „karnyújtásnyira”, mégis nehezen szánjuk rá magunkat, hogy elautózzunk odáig. Bár ez a távolmaradás az utóbbi években enyhülni látszik, a „rodostói távlat” nekünk, magyaroknak, háromszékieknek talán kulturális vonatkozásban is a messze földre száműzetés jelképe lett.
Az Európa szinte minden szegletét megjárt Vox Humana döntése, majd útja az isztambuli kórusversenyre tehát aligha volt kalandmentes (na, nem a szó manapság nagyon divatos túlélős-kalandtúrás értelmében).
Drinápoly, ma Edirne
A nyolcnapos út első éjszakája már megpróbáltatással kezdődött, hiszen a Prahova-völgyi, majd a fővárosi vasárnap esti dugók jó néhány óra zötykölődésre ítéltek. Bulgária sem a kiváló utak, barátságos tájak paradicsoma, így az első törökországi állomás, az edirnei Szelim mecset közel 71 méter magas minaretjeivel jó kezdetnek bizonyult. Hiszen a mecsetek világával való találkozás mindig különös alkalom, a hatalmas, egymás köré-fölé emelkedő kupolák külső monumentalitása, belső légiessége, a festett csempe vagy a mozaikborítások színei, a hatalmas belső terek szőnyegpadlója, a ceruza formájú minarettornyok, na meg a bazári hangulat és a mecset melletti szabadtéri kőkopja-kiállítás mind abba a világba vezetett be, amelyre olvasmányainkból számítottunk. Pedig ez még Európa (lenne), alig pár kilométerre a bolgár–görög–török hármas határtól. Itt találkoztunk először Szinán mester alkotásaival is, akit sokan és joggal az Oszmán Birodalom legnagyobb építészének tartanak.
Világváros a Boszporusz két partján
Az esti „isztambuli bevonulás” előtt, már első nap belekóstoltunk a török Riviéra áldásaiba, s a márvány-tengeri fürdőzést, a Boszporusz, na meg a Dardanellák különböző koncentrációjú sós vizét az ott-tartózkodás alatt többször is kipróbáltuk (a Riviérához kötődő képzeteink átértékelése közepette, legalábbis ami a partszakaszok és strandok kiképzését illeti – igaz, nem a legelitebb fizetős helyeket kerestük).
Az Isztambullal való találkozás – kis túlzással – sokkoló hatású volt. És nem föltétlenül a hőség és a hatalmas dugók miatt. Szállásunk a város ázsiai részén, a Kadiköy nevű negyedben volt egy bentlakásban, így a Boszporuszt átszelő második hídon átkelve (araszolva, mert a forgalom pokoli) először a modern Isztambullal szembesültünk. Tiszta Amerika – jött a kézenfekvő hasonlat, s ebben az összehasonlításban nem csak a jelleg, hanem a méretek, a lépten-nyomon felbukkanó gigantikus építkezések, a bővülés szemmel látható dinamizmusa is meghatározó. Az egymást követő évezredes civilizációk nyoma (amelyet aztán később az Aranyszarv-öböl és a Boszporusz által övezett óvárosban tapasztaltunk) itt aligha fedezhető fel, ahogy a fél évszázados lakóházaké sem. Isztambul mai világvárosokat idéző ázsiai részein fél évszázaddal ezelőtt az erdőé volt a főszerep. Ma egymásra és egymás mellé szorosan épülő lakóházak, harminc-negyven emeletes, a legkülönbözőbb formájú üvegpaloták, gigantikus sportarénák, többsávos autóutak, hidak kötik össze a dombos városrészeket. És mindenhol daruk, az építkezés nyomai. Ebben a huszonegyedik századi világban – számunkra legalábbis kissé anakronisztikusan – minden lakótömb szívében ott a mecset: kisebb-nagyobb kupolái hirdetik, hogy itt a vallás, nevezetesen az iszlám gyakorlása mindennapos. (A városban egyébként több mint 2500 mecset működik.) Mint ahogy mindennapos, sőt, a ramadánban (iszlám böjtben) többször, éjszaka is hallani a müezzinek imára hívó, európai fülnek meglehetősen különös énekét.
De hogy még érthetőbb, érzékelhetőbb legyen a modern Isztambul eme sokkoló jellege, hadd idézzünk (bár jó balkáni módra, a statisztikákban itt is alig lehet bízni) néhány adatot: az ország (sőt, Európa) legnagyobb városának lakosságát 14 millióra becsülik (bár idegenvezetőnk szerint 18 millióan, vagyis csaknem két Magyarországnyian élnek már itt), ez az embertömeg valamivel több, mint 1500 négyzetkilométerre zsúfolódik össze (kevesebb, mint fél Háromszék), 2000-ben egy év alatt egymillióval nőtt a lakosság száma, azóta ez szinte állandósult. Az idetelepülők többsége fiatal férfi, nyilván munkát keresni jönnek a nyolcvanmilliós ország valamelyik távoli zugából. S hogy még egy beszédes statisztikai adattal szolgáljunk: Törökország lakosságának fele 28 év alatti, és az összlakosság közel húsz százaléka lakik Isztambulban.
Korok, illatok rétegződése – látványkavalkád
Isztambul történelmi városrészének, műemlékeinek látogatására kevés idő jutott. Ennek nemcsak a fesztivál- és versenyprogram, hanem a sok időt igénybe vevő utazás is okozója, hiszen Ázsiából Európába átjutni több órába telik, hogy a harminc fok fölötti hőmérséklet, a nagy páratartalom „akadályáról” ne is beszéljünk. A Topkapi (szultáni palota), a Kék-mecset és a Hagia Szophia, na meg a bazár azonban kihagyhatatlan. Ha csak néhány órára is, be kell térni a Szeráj-csúcsra, a 15. század második felében épült négyudvaros várba, ahol az Oszmán Birodalom által szerzett gazdagságon túl a titokzatos szultáni lakosztály, a hárem is látogatható (itthoni zsebre számítva nem kis összegért – ha egykor a hadizsákmány volt a gyarapodás forrása, ma részben az idegenforgalom az). A Kék-mecset monumentalitása kívül-belül lenyűgöző, bár a hatalmas tömeg (hívők és turisták egyaránt cipő nélkül, a nők kendőben léphetnek be) kicsit takart az élményből. Ami egyenesen a túlvilág illúzióját kelti a Hagia Szophiába belépőben, az a kintről vaskosnak, belülről lebegőnek tűnő építészeti csoda hatása, melyet szavakban lehetetlen elmondani. Ma múzeumként működik a késő ókori építészet egyik legjelentősebb kora keresztény, bizánci, majd mecsetté alakított temploma, melyet mindenkinek legalább egyszer meg kell látogatnia. Hogy a napjainkig fennmaradt építészeti csoda, a különböző elemek, kupolák, oszlopok tökéletes szintézise, a máig sok értelemben megfejthetetlen technikai megoldások összessége, a hatalmas és mégis légies terek látványa elkápráztassa és elgondolkoztassa...
Aztán az óváros a legkülönbözőbb illatok keverékével – a halmokban árult magoktól, a kávétól a macskaürülékig – is megajándékoz. Bábeli zűrzavarnak látszik, ahol minden eladó, mindenre alkudni lehet, mindenki az utcán vagy az utcára nyíló üzletében bonyolítja le a vásárt.
Verseny a plázában
Ha belegondolunk, ennek a számunkra ellentmondásos világnak a „terméke” a kórusverseny és -fesztivál, amelyre a Vox Humana benevezett. Az öt kategóriából számunkra a vegyes kari volt elérhető, ott hat „versenytárssal” (szlovén, lengyel, tajvani) kellett volna megküzdeni. A küzdelem azonban meglehetősen felemásra sikeredett, hiszen ebben a kategóriában egy kivétellel mindenik kórus kilencven pont fölötti értékelést kapott (a kevésbé járatosak számára jegyezzük meg, hogy ez nemzetközi aranyfokozatot jelent), holott a színvonal nem ennek felelt meg. S bár Szilágyi Zsolt Herbert karnagy, sőt, a többi karvezető véleménye szerint is a kórus teljesítménye magas színvonalú volt, a sorrendben másodiknak fellépő Vox Humana nem nyert helyezést. A legegyszerűbb magyarázat talán az lehet, hogy az előadás után rögtön pontozó zsűritagok egyre jobbnak találták az egyébként nyolc percre korlátozott produkciókat, hiszen a pontszámok szinte töretlenül növekedtek. A versenyt egyébként egy bevásárlóközpont jól felszerelt előadótermében bonyolították le, a tizenhét kórus bemutatkozása, az értékelés, a díjazás alig négy órát vett igénybe. A fesztivál műsorán szerepelt egy nyári színházas koncert is, ahol végképp meggyőződhettünk az általános színvonalról, na meg egy háromórás boszporuszi hajókirándulás, bulival fűszerezve.
S mert magyarok mindenhol vannak, egy, a maga nemében egyedi kerti partira is hivatalosak voltunk: Csőcsz Boglárka szépségkirálynőnk szakmai és életútja ugyanis ide vezetett (a nevével fémjelzett szépségszalon az elit Bagdad utcában várja a vásárlókat), török férje és családja meghívására betekintést nyerhettünk az isztambuli „felső tízezer” világába.
A Márvány-tenger partján
Aki Törökországba látogat, nem hagyhatja ki a magyar történelem és irodalom ismert helyszínét, Rodostót. Igaz, az egykori kis halászfalu ma 150 ezres város, Tekirdagnak hívják, és csak egy tengerparti szálloda emlékeztet régebbi nevére. A szépen rendbe hozott, szakszerű, ugyanakkor bensőséges kiállítóhelyként szolgáló Rákóczi Házban felidézhettük a magyar szabadság tragikus hőseit. Ali, a múzeum magyarul kissé törökös hangsúllyal, ám rendkívül választékosan beszélő múzeumőrének bemutatója, na meg az ajándék éneklés kissé oldja e „száműzött” hangulatot.
S ha már Rodostó, akkor az innen további 250 kilométerre fekvő Tróját is beiktattuk a programba. Az évezredek homályába vesző, kilenc (idő)szintet őrző romváros tipikus példája annak, hogy milyen körültekintéssel kellene végezni mindenkoron a régészeti ásatásokat. A német amatőr régész történetét, a feltárás módját itt nincs alkalmunk részletezni. A romváros mai állapotában sokaknak csalódást okozhat, ám turisztikailag jól értékesíthető.