Birkózás. Az ókori olimpiai játékok történetének kezdetén is jelen volt, olyannyira, hogy a két fogásnem, a kötött- és a szabadfogás őse is felfedezhető az utókorra maradt emlékekben. A pentatlon – mely távolugrásból, diszkoszvetésből, gerelyhajításból, futásból és birkózásból állt – keretében szerepelt tehát, méghozzá úgy, hogy   csak övig foghatták egymást a versenyzők... Később, de még mindig az időszámításunk előtti korban, az ókori olimpiákon feltűnt a pankráció, a birkózás egy vadabb, szertelenebb változata, melyben ütötték, rúgták, fogták egymást az ellenfelek, ahol csak érték, a viadal pedig addig tartott, amíg az egyik fél harcképtelenné vált vagy feladta a harcot. A kor leghíresebb birkózója a hatszoros olimpiai bajnok krotoni Milon.
Évszázadokon át versengtek az olimpiai játékok babérkoszorújáért a birkózók. Ennek a versengésnek Theodosius császár vetett véget, amikor 393-ban betiltotta az ókori olimpiai játékokat. A császár viszont csak az olimpiai játékok lángját oltotta el, a birkózásét nem! Az tovább élt, az egészséges vetélkedés az emberek kedvenc szórakozása maradt. Egyre erőteljesebben hódított az úgynevezett népi birkózás, a középkornak szinte nem volt olyan ünnepe, melyen hiányzott volna. A népi birkózás mellett kezdett hódítani a cirkuszi birkózás is. Érthető, hiszen az emberek igyekeztek ügyességüket, erejüket felhasználni, s ily módon tőkét kovácsolni maguknak. A kor emberei nem jártak valamilyen magas szintű képzőbe, birkózóiskolába, ők a birkózás tudományát az anyatejjel szívták magukba, hiszen a perzsák, törökök, kínaiak, japánok, amerikaiak, oroszok, grúzok jellegzetes, ősi birkózókultúrával rendelkeztek, s rendelkeznek ma is. Ezek a népi birkózások természetesen eltérnek egymástól, mindenekelőtt a szabályaikban, a végcél meghatározásában, ezért aztán a versenyszerű birkózás számára egy úgymond alapot jelentettek. A török falvak mindenikében birkózóversennyel ünnepelték és ünneplik ma is a névnapot, születésnapot, sőt, versenyeznek a lakodalmakon, búcsúkon egyaránt. Minden magára adó legény bizonyítani akarta s akarja ma is vitézségét, erejét, bátorságát, ügyességét. A népi birkózók sorából emelkedett ki Atli, majd később Akbas.
Na de menjünk tovább. Sok évvel ezelőtt Bakuban járt a magyar birkózóválogatott. A verseny előtti napokban lejött a hegyekből egy fiatal tanító. – Indulni akarok a magyarok ellen! – ezekkel a szavakkal lepte meg a sportvezetőket.
– Már kijelöltük a csapatot – válaszolták a vezetők –, de egyébként sem lehet egyik napról a másikra bekerülni a válogatottba.
A tanító nem tágított: – Akkor sem, ha jobb vagyok náluk? Kihívom birkózni az egész válogatottat!
A vezetők egy fanyar mosoly után meghívták a tanítót a válogatott edzésére, ott nekivetkőztették, és szőnyegre küldték egy félnehézsúlyban nevező birkózó ellen azzal a szándékkal, hogy ő most megleckézteti a hegyi tanítót. Nem így történt. Aki leckét adott, az a tanító volt. Győzött tehát. És győzött másnap is a megismételt vetélkedőn. A vezetők széttárták karjukat, és betették a magyarok ellen fellépő válogatottba.
Hollósi ellen lépett szőnyegre a tanító. Hollósi ellen, aki mind technikailag, mind a tapasztalatok terén fölötte állt, s meg is lepte őt: kettős lábkulcs segítségével féljáromba fogta. A tanító jó négy percig fuldoklott Hollósi „gyilkos ölelésében”... A karzaton ott szorongott falujának népe is. Biztatták, erősítették, de fenyegették is: – Ha befekszel, haza ne gyere!... Nem feküdt be, Hollósi lába végül megcsúszott a tanító átizzadt testén, lazult a fogás, s a hegyi legény felállt. Ettől kezdve Hollósi annyit futott, amennyit sem azelőtt, sem azután mérkőzésen soha.
A magyar birkózás az 1880-as évekre nyúlik vissza. Az első bajnokságot 1903-ban rendezték meg, az első bajnok Weisz Richárd lett – az idő tájt még nem voltak súlycsoportok –, az a Weisz, aki 1908-ban az újkori olimpiák első magyar birkózó olimpiai bajnoka.
Jogos a kérdésük: – És itt, Székelyföldön mikor kezdődött el a birkózás?
Az elképzelhetetlen, hogy őseink a honfoglaláskor ne hozták volna magukkal Ázsiából a birkózás hagyományát, s ne gyakorolták volna a békeidőkben, amikor nem kellett küzdeni a határokat veszélyeztető népvándorlókkal. Elképzelhetetlen...
Pár sorral elébb írtam, hogy a magyar birkózás az 1880-as évekre nyúlik vissza. Abból az időből nekünk, sepsiszentgyörgyieknek is van birkózásra vonatkozó bizonyítékunk. Íme: „1883 júliusában Reich Arnold cirkusza – olvasni a korabeli sajtóból – látogat el Sepsiszentgyörgyre, és ennek a birkózója, név szerint Panek Vencel a kor szokásához hűen 50 forint jutalmat ígér annak, aki legyőzi őt. Nos, Kurta Ferenc jelentkezik a feladatra. Tizenkét percig tart a küzdelmük, győz Kurta Ferenc. Hatalmas a közönség üdvrivalgása. Ezzel maradt a győztes, hiszen az 50 forintot nem kapta meg, mert egyszer sem sikerült Panek mindkét vállát a szabályoknak megfelelően  legalább hat másodpercig a küzdőtérhez szorítva tartania...” Négy esztendővel később Kurta Ferenc újra feltűnt a küzdőtéren. 1887 februárjában így ír a korabeli Székely Nemzet: „Sepsiszentgyörgyön a városháza nagytermében a sepsiszentgyörgyi Kurta Ferenc és Müller Vilmos, a világ legerősebb embere fog a testi erő babérjaiért versenyezni. A birkózást mindkét fél becsületbeli ügynek tekintve fő czélul tűzte ki magának, hogy egyik fél a másikat földre terítse. Azért a birkózás előbb be nem fejeztetik, míg a t. közönség bírálata alapján el nem döntetik, ki hát a legény a csárdában.” És akkor nézzük a mérkőzés krónikáját: „A világ legerősebb embere, ahogy magát Müller Vilmos úr nevezi, már napok óta produkálja magát Sepsiszentgyörgyön, egész Wertheim kasszákat rakat a mellére, s ott kalapáltatja magán, dobálózik 25 literes hordókkal, kegyetlen nagy vasrudakkal gimnasztikál, amik magukban elég nevezetes dolgok, de hogy már Kurta Ferivel is megbirkózik, aki tudvalevőleg a vármegye legerősebbje, annak híre már előre is nagy szenzációt tett. A birkózás tegnap este volt a város nagytermében. Az erős német többször nekirugaszkodott Kurta Ferencnek, de földhöz vágni nem bírta. A németet a közönség lepisszegte, s Kurta Feri nagy dicsőséggel elhagyta a placczot. Egyéb baj nem történt semmi. A vasárnapi látványosságra annyi publikum csődült egybe, mint legalább tíz fillér-estélyre, ugyanannyi műkedvelő vagy felolvasó estélyre együttvéve. Haszna természetesen a németnek volt, aki jókat nevet a markába a lefőzött publikum együgyűségén.”
Nos, így indult, s ezen az úton cseperedett, nőtt naggyá Sepsiszentgyörgy birkózósportja. Ezen az úton haladt annak idején ifjú Elekes Endre, Sándor Lajos, Mátéfi Árpád, Kertész Dávid... most újabban Tatár Andrea, Incze Kriszta... Az ezen az úton haladókkal találkozott Simon László, Ambrus Lajos, Balló Ferenc, Seregély Tibor (aki egyébként Kovászna szülötte)... hogy csak néhány nevet említsek Székelyföld legnagyobbjai közül, akik letették névjegykártyájukat az öreg sárgolyó világversenyeinek asztalára, igazolva ezzel, hogy a Kárpát-medence e sarkában otthon van a birkózás, e sarkában szünet nélkül születnek, nevelkednek tehetséges birkózók.
S hogy ez nem mese, álljon itt a három nagy világverseny székely érmeseinek névsora:
olimpiai játékok: Keresztes Lajos (1 arany-, 1 ezüstérem), Lőrincz Márton (1 aranyérem), Simon László (1 bronzérem)
világbajnokságok: Seregély Tibor (1 aranyérem), Simon László (1 ezüst-, 1 bronzérem), Balló Ferenc (1 ezüstérem), Ambrus Lajos (1 bronzérem)
Európa-bajnokságok: Simon László (1 arany-, 1 ezüst-, 1 bronzérem), Lőrincz Márton (1 arany-, 1 ezüstérem), Keresztes Lajos (1 aranyérem), Jankó András (1 arany-, 1 ezüstérem), Balló Ferenc (1 aranyérem), Miklós László (1 ezüstérem), Sándor Lajos (1 bronzérem).
Mérlegük tehát: 8 arany-, 7 ezüst-, 5 bronzérem. Nagyon sok ország büszke lenne ilyen mérleg tulajdonosaként.
S mert világbajnokságra hangolunk, esélylatolgatás helyett nézzük a címvédőket:
férfiak, kötöttfogás: Tazijev (fehérorosz – 55 kg), Angelov (bolgár – 60 kg), Lőrincz Tamás (magyar – 66 kg), Vlaszov (orosz – 74 kg), Misin (orosz – 84 kg), Alekszanjan (örmény – 96 kg), Kayaalp (török – 120 kg)
szabadfogás: Ediserasvili (grúz – 57 kg), Opan (orosz – 61 kg), Szafarjan (örmény – 65 kg), Gyedujev (orosz – 74 kg), Mar­szagisvili (grúz – 86 kg), Olijnik (ukrán – 96 kg), Akgül (török – 120 kg)
nők, szabadfogás: Csepszarakova (orosz – 48 kg), S. Mattsson (svéd – 55 kg), Zasina (lengyel – 57 kg), Hucsok (fehérorosz – 59 kg), Grigorjeva (lett – 63 kg), Sztadnik (ukrán – 67 kg), Vorobjeva (orosz – 72 kg).
Végszó helyett: hajrá, magyarok!