Sehogy sem értettem: ezek a székelyek folyton fröccsöt isznak, és zokniban járnak, gatyát vagy nadrágot nem is viselnek?? Utóbb persze az egyik tanáromtól megtudtam, hogy a borvíz egyáltalán nem fröccs – és a székelyharisnya sem zokni. Amikor mindezt elmeséltem évekkel később székely barátaimnak, nagyokat kacagtak az alföldi suhanc tudatlanságán…
1980 legelején jutottam el először Szé­kelyföldre, egy újdonsült oroszhegyi ismerősömet próbáltam megkeresni. Akkora hó volt, amilyet korábban nem láttam, pedig a hatvanas-hetvenes években még az Alföl­dön is voltak kemény telek. Az ismerősömet nem találtam otthon, viszont megismerkedtem Burus tanár úrral, aki megszánta a fagyoskodó idegen fiatalembert, és behívta a házukba melegedni. (Az élet furcsa fintora, hogy most abban a faluban lakom, amelynek Oroszhegy a romániai testvérfaluja, és majd’ két évtizeddel később a tanár úr fia, Endre adta ki néhány könyvemet a Pro Printnél...)
A nyolcvanas években rendszeresen jártam Erdélyt, a végcél legtöbbször Szé­kelyföld volt. A Kádár-rendszer utolsó évtizedének elején még nem volt olyan nagy divat az Erdély-járás, mint a nyolcvanas évek vége felé. A rokonokkal rendelkezőkön és a csempészeken-üzéreken kívül inkább csak humán értelmiségiek, egyetemi, főiskolai hallgatók alkották az „Erdély-járók” kis csapatát.
Mindig nagy szeretettel és örömmel fogadtak be teljesen ismeretlen emberek – pedig  bőrüket vitték vásárra. A rendszer bukása után született nemzedék már el sem tudja képzelni, hogy a Ceauşescu-diktatúrában tilos volt külföldi állampolgárnak – hacsak nem elsőfokú rokon – magánháznál megszállnia. (A 21. század elején budapesti levéltári kutatásaim során tudtam meg, hogy az 1974-es, nyíltan diszkriminatív törvény kérdését Magyarország képviselői minden magas szintű találkozón fölvetették – eredményt elérni azonban nem tudtak, a románok erről még csak tárgyalni sem voltak hajlandóak.) Akiről megtudta a rendőrség, hogy idegeneket fogadott be, azt komoly pénzbüntetéssel sújtották, és a Secu­ritate is zaklatta. Ennek ellenére a magya­rok döntő többsége vállalta a kockázatot. Szerencsére miattam senkit sem büntettek meg. A szállást mindig igyekeztem meg­hálálni, leginkább valamilyen tiltott könyvvel. Akkoriban ugyanis a román vámosok és határőrök szabályszerűen vadásztak a magyar nyelvű könyvekre, főleg, ha az a magyar történelemről szólt. Voltak kimondottan szigorúan tiltott könyvek (például Orbán Balázs munkája, majd a háromkötetes Erdély története), de a nyolcvanas évek vége felé még az útikönyveket is elkobozták. Természetesen, mi nem adtuk fel: újabb és újabb trükköket találtunk ki, amivel – ideig-óráig – ki tudtuk játszani a határőrizeti szervek éberségét. Ha valaki lebukott (vagyis megtalálták az eldugott könyveket, és sikerült rábizonyítani, hogy az övé), leszedték a nemzetközi vonatról, vagy az autóval visszafordították (a könyveket persze elkobozták). Amikor a 2000-es évek elején végre kutathatóvá váltak a nyolcvanas évek romániai vonatkozású magyar diplomáciai iratai is, meglepetten tapasztaltam, hogy a budapesti külügyminisztériumban egyre nagyobb aggodalmat váltott ki az, hogy évről évre mind több magyar állampolgárt fordítanak vissza a románok a határról. (1985-ben csak a kürtösi határállomásnál majdnem négyezer volt a visszafordított turisták száma. Ebben én is szerepelek – nemegyszer buktam le Kürtösön…) Amikor ezt a kérdést fölvetették egy-egy tárgyaláson, a román partner lesöpörte az asztalról.
Meg kell még azt is jegyeznem, hogy a „hivatalos Magyarország” egyáltalán nem nézte jó szemmel, hogy a magamfajta fiatalok rendszeresen járnak Erdélybe, és hozzák az ottani híreket az újabb és újabb jogfosztásról, az erdélyi magyarság üldözött helyzetéről. „Veszélyes nacionalistáknak” tartottak minket, akikkel csak baj van. (Egy alkalommal egy belügyes tiszt azt próbálta nekem bemagyarázni, hogy a Ceauşescu-rendszer magyarellenességét Nyugatról szítják, hogy ezzel is éket verjenek a két baráti szocialista ország közé. Nyelni-köpni nem tudtam ekkora marhaság hallatán…) Tulajdonképpen nemcsak a Securitatétól kellett tartanunk, hanem bizonyos szinten a magyar állambiztonsági szervektől is.
A rendszeres „kijárással” párhuzamosan, szegedi tanulmányaim során igye­keztem minél több könyvet elolvasni az erdélyi magyarság történelméről. Szeren­csém volt, ugyanis mivel az egyetemi könyvtárban dolgoztam, a szigorúan tiltott és csak igazgatói engedéllyel olvasható könyvekhez is hozzájutottam. Ráadásul a nyolcvanas évek közepén létrejött az egyetemen a Társadalomelméleti és Kor­történeti Gyűj­temény (közkeletű nevén Dokumentációs Tár), ahol mindenféle olyan anyagot gyűjtöttünk, amely a kisebbségi kérdéssel, az erdélyi magyarság sorsával foglalkozott. Részben ennek köszönhetően az Erdéllyel kapcsolatos olvasottságom messze az átlag fölött volt. Azt is meg kell azonban gyorsan jegyeznem, hogy ez az információhabzsolás nem öncélú volt: ha kiutaztam, mindig igyekeztem továbbadni a legfrissebb ismereteimet székely barátaimnak.
Egyetemi tanulmányaimat szerencsére a Kádár-rendszer bukása után fejeztem be, ekkor már kutathatóvá váltak azok a korábban hozzáférhetetlen magyarországi levéltári források, amelyekből meg lehetett ismerni az erdélyi magyarság 1945 utáni történetét. Nagy lelkesedéssel vetettem bele magam a munkába, egyre többet publikáltam – jórészt erdélyi folyóiratokban, egyebek között a Székelyföldben. Szándékom most is az volt, hogy minél többen ismerjék meg az 1945 utáni évtizedek történelmét – hogy okuljanak a múlt hibáiból, tévedéseiből.
A napokban ismét a kezembe vettem Bözödi György legendás könyvét, a Székely bánját. Újraolvasva ismét az a meggyőződés alakult ki bennem, hogy a székelység mindig akkor tudott boldogulni, ha összefogott, és nem egymás ellen harcolt. Mindazok, akik napjainkban a székely autonómia kivívásáért küzdenek, jó lenne, ha erről nem feledkeznének el…