A kortárs román irodalom meghatározó, sok rangos hazai és külföldi díjjal kitüntetett alkotója – akit az irodalmi Nobel-díjra is esélyesnek tartanak –  megejtő közvetlenséggel mesélt életéről, útkereséséről, az írás nehézségeiről és örömeiről. A találkozóra a pulzArt kortárs összművészeti fesztivál nyitónapján került sor, a jeles vendéget Adrian Lăcătuş író, irodalomkritikus és Szonda Szabolcs műfordító, a könyvtár igazgatója kérdezgette.
Szerény munkáscsaládból származom, és a közelmúltig én is afféle gyufásdoboz-tömbházlakásban éltem, mint körülöttünk mindenki. Nagyszüleim parasztok voltak, elődeikről mit sem tudok. Mindössze tíz könyvünk volt, ebből kettő – a Monte Cristo grófja és a Dagadó vitorlákkal című regény – nagy hatással volt rám; rádiót, tévét későn vettünk, az irodalom iránt a középiskolában kezdtem érdeklődni. Egyetemre naiv gyermekként kerültem, az is maradtam, most kezdek serdülni – foglalta össze gyermekkorát Mircea Cărtărescu.
Az 1956-ban Bukarestben született költő, író, esszéista, irodalomkritikus és publicista, a román irodalom úgynevezett nyolcvanas nemzedékének legkimagaslóbb képviselője jelenleg a Bukaresti Egyetem bölcsészkarán előadótanár, és emellett igen termékeny, sokoldalú alkotó, akit mindig is a minőségi irodalom érdekelt. A vers varázsa – amit az egyetem egyik írói csoportosulásában, a Hétfői Körben tapasztalt meg – segítette át a zord és sötét nyolcvanas éveken: afféle friss levegő az áporodott és bezárt világban. A közhiedelemmel ellentétben itt mindent ki lehetett mondani, csípett és vágott e költészet, de világított is. – Később megtanultuk, hogy létezik más is – a német ajkúak és a magyarok már tudták, közelebb voltak Nyugathoz, eleven kapcsolatokkal kötődtek az európai vérkeringéshez –, de akkor így lázadtunk. Mikor benne éltünk, az elnyomó rendszer öröknek tűnt, de nem volt teljesen fekete; aztán mégis összeomlott, és a szabadság már nem annyira kihívó, sokan nem is találták meg hangjukat benne. Nekem szerencsém volt, mert nem a rendszerváltás kényszerített váltásra, korábban telítődtem a versekkel, és másfelé próbáltam elindulni, de ez is belülről jött és saját ritmusában alakult bennem, mint a magzat az anya hasában. Ma is így írok: érlelődik bennem valami, ami független tőlem, és mikor nekifogok, sohasem tudom, mi lesz a vége, nincs tervem, vázlatom, amit majd kitöltök és feldíszítek, ott folytatom ma, ahol tegnap abbahagytam, nem törlök és nem javítok; ami rossz, azt eldobom. Szóval 1991-ben két zsákutcának bizonyult próbálkozás után szakítottam a költészettel, és azóta csak prózával foglalkozom: ez volt a nagy esélyem, és úgy érzem, jól választottam. Versben ki lehet játszani az olvasót, ha jól elrendezzük a szavakat, a prózában nem tudsz csalni, ha nincs semmi mondanivalód. Kerülhet ugyan kritikus, aki így is megdicsér, híres is lehetsz, de attól még nem lesz valóban értékes az a próza. Az irodalom végső soron hitgyakorlás, vállalni kell a kételyeket és a küzdelmet is.
Olykor nem csupán belül, hanem a kiadókkal is küzdelem folyt. Ma már nevetségesnek tűnik, hogy 1984-ben kihúzták a tiltott szavakat egy szövegből, és például templom helyett emlékművet írtak, a Sóvárgás (Nostalgia) pedig a pillanatnyi politikai helyzet miatt nemkívánatos cím volt. Így hát az összegyűjtött írások – amelyekből egyet fel is olvasott a szerző – először az Álom (Visul) cím alatt, kilenc (!) cenzor pecsétjével jelentek meg, „ami nem is olyan rossz”. Aztán a fontosabb kötetek bemutatása következett: a súlyosan félreértett Lulu (Travesti) az író szerint sem a legsikerültebb, de számára igen fontos regénye, ami a Vakvilág (Orbitor) felé nyitott utat. Írónak lenni nem könnyű, s bár úgy tűnik, hogy ma mindent szabad, az írott szóért vállalni kell a felelősséget akkor is, ha a kiadott mű már önálló életet él, amit az alkotója nem tud befolyásolni. Kedves és kínos történetek is születnek ebből, párat meg is osztott hallgatóságával (köztük az első sorban ülő feleségével – Ioana Nicolaie költővel – és fiával) Cărtărescu, mielőtt a kérdésekre válaszolt. Valaki a magyar alkotókkal való kapcsolatról érdeklődött, így derült ki, hogy a romániai magyar könyvekből nagyon keveset fordítanak románra – a magyarországi szerzőktől többet, ezért az ottani irodalmat tudja érdeme szerint tisztelni. Jó néhány kimagasló alkotót ismer, Esterházy Pétert, Krasznahorkai Lászlót, Kukorelly Endrét pedig barátai közé is számítja. Románról magyarra többet fordítanak, de nem eleget – tette hozzá, végül pedig a sikerről beszélt.
A siker gyűlöletes szó, olyan kutyához vagy kígyóhoz hasonlítanám, aki megfordulva megharap. Egyetlen írónak sem kellene sikerre törekednie a szó köznapi értelmében – vagyon, nők, elismertség –, mert ez csapda: minden sikerben ott a bukás lehetősége, és minden kudarcot sikerré lehet fordítani, ha tanulunk a hibáinkból. Akinek sok adatik, attól sokat is vesznek el, nem kell erre vágyni. Az író sikerének tekinthető minden olyan sor, amivel ő maga elégedett: több nem kell. Az más kérdés, hogy láthatóvá kell válni: ez viszont fontos, mert az önbecsülésünkről van szó, ami igen alacsony szinten áll Romániában, és ez nem tesz jót. Ha azonban egy közösség valamely tagja, egy román vagy egy romániai magyar művész, sportoló vagy tudós láthatóvá válik a világban, akkor mindannyiunk önbecsülése javul, kicsit kiegyenesedünk, tisztább szemmel nézünk magunk köré. Nem elég, ha van egy zsenink, aki ismeretlenségben hal meg: mindent meg kell tenni azért – és ez elsősorban az állam és a kulturális intézmények kötelessége és felelőssége –, hogy értékeinket felismerjük és felmutassuk, hiszen az nem kétséges, hogy volt és van, mit adnunk a világnak. Nem tudjuk, hogy Enescu, Brâncuşi, Eliade itthon is az lett volna-e, aki lett, de ma már mindent meg kell tenni azért, hogy az ilyen tehetségek és világító elmék ne kallódjanak el, csak mert itthon nem figyelnek fel rájuk...

Lejegyezte:
DEMETER J. ILDIKÓ