Két férfi fekete térben. Ülnek, előbb egymás mellett, majd szembefordulnak. Esznek. Aztán elindul egy felkavaró, energikus mozgásözön: a két férfi – Fehér Ferenc és Szitás Balázs – folyamatos lüktetésben, olykor egymással szinkronban, olykor egymás ellenében.
Kiütik egymást, eltávolodnak, újra közelednek. Hol együtt vannak, hol külön. Miként életünkben is. Mihez kezd egymással két ember? De: mihez kezd önmagával – bárki? Az előadás elemi erővel pörög: gyötrődés, vívódás, öröm. Lehetnek barátok, lehetnek ellenségek. Szerethetik, de gyűlölhetik is egymást. Plasztikus fények, erős, olykor dübörgő zene, máskor csepegésszerű hangok. Mozgás, tánc rítusszerűen és ösztönösen, ám mégis precízen kidolgozottan: jóformán minden fellelhető, amire e műfaj lehetőséget biztosít, kettejük viszonya egyszer érzékeny, máskor brutalitásokkal tűzdelt. Miként életünkben is. Aztán újra csend, újra sötét. Néhány néma pillanat. És megint egymás mellett, újra kalácsot majszolnak.
Megrendítően szép mozgásszínházi előadás a Tao Te.
Előadást követően aztán a színházbüfében a színészek arról próbálnak mesélni, amiről csak nehezen lehet. Ha valaki felteszi a kérdést, hogy mi a Tao Te, én lefagyok, nem tudok válaszolni rá – vallja Fehér Ferenc, az előadás koreográfusa, zeneszerzője (darabjaihoz egyébként ő maga írja a zenét, és általában a zene születik meg hamarább). Azért néhány szót mégis elejt darabjáról: négy évvel ezelőtt mutatták be, azóta járják vele a világot (voltak Indiában is, készülnek Venezuelába), most éppen Brazíliából hozták Sepsiszentgyörgyre, „megváltás volt itt játszani”, ez volt a száznegyedik előadás, erre nagyon büszkék, mert ez ritkaság kortárs táncszínházi előadások esetében. Szóba hozza Weöres Sándor fordítását is, de leszögezi: címük két nevet takar, az előadás az emberi dolgokról szól, arról, hogy melyek azok az utak, amelyeket be kell járni, a legegyszerűbb létet próbálják megjeleníteni, majd megjegyzi azt is, a Tao Te – hasonlóan a Morgan és Freeman című, tegnap bemutatott előadáshoz – a barátságról szól. Szitás Balázs prózai színészként vállalt táncszínházi szerepet, szerinte Fehér Ferenc kiindulópontokat rögzít, azoktól megy aztán tovább. Ők ketten inkább a mozdulat jelentését keresik, nem arra törekednek, hogy az szép legyen, s mint aki egyre szerelmesebb a színházba, úgy véli, az a lényeg, hogy produkciójukat követve a néző kicsit saját magát lássa, azaz, ha elmondják saját történetüket, háromszáz új történet szülessen...
