Ebédre még hagyján,
reggelre se volt más.
Hogy még a tövét is
járná meg a rontás.

De bizony ne járja,
vette védelmébe
a krumplit a szegény
ember felesége.

Ha krumpli se volna,
fölkopna az állunk.
Így hát, édes uram,
krumplit vacsorázunk.

Okos egy menyecske
volt a szegényasszony,
tudta az urára
hogy s miképpen hasson.

Nem árt, édes uram,
kendnek is azt tudni,
hogy Burgundiából
jött hozzánk a krumpli.

Hát ezért legalább
ünnep- és vasárnap
nevezzük illendőn
mi is burgonyának.

Hétköznap, amikor
sok az ember dolga,
akkor kérdezheti:
kész-e a pityóka.

Nyár elején a még
zsenge-friss gumókat
becézte az asszony
földimogyorónak.
Nemcsak eszes asszony,
ügyes is a lelkem,
minden étkezéskor
mással traktál engem.

Ha nem tudnám, észre
se venném, hogy krumpli;
nem tudnám a főztjét
sohase megunni.

Levesnek, tokánynak,
sültnek, körítésnek,
ahogy ő készíti,
meg nem enni vétek.

Így beszélt az ura,
az egész környéken
nincsen olyan asszony,
mint a feleségem.

Kivált a paprikást
ahogyan csinálja,
arra még a síri
holt is hazajárna.

A harangozónak
sincs minálunk dolga:
az illattól kondul
a harang is szóra.

Egyszer a király is,
akinek szakácsa
beteg volt, megjelent
krumplipaprikásra.

Megnyalta az ujját
őfelsége, s nyomba
ültette az asszonyt
urastól hintóba.

Azóta a király
s az udvari népek
burgonyát, pityókát,
krumplit pecsenyéznek.