A Szatmár megyei Erdődön született elmagyarosodott sváb családban. Elemi iskoláit szülőfalujában végezte, Szatmáron érettségizett 1939-ben.
Még ebben az évben beiratkozott a kolozsvári Jogtudományi Egyetemre, ahol elvégezte az első évet. Az impériumváltozás után a Szegedről visszaköltözött Ferencz József Tudományegyetem Orvosi Fakultásán folytatta, ahol négy évet végzett el. 1941-ben Felberről Tihanyira változtatta nevét. 1944 őszén a Budapesti Pázmány Péter Tudományegyetemre ment a kolozsvári diákok egy részével. A front közeledtével az egyetem Halléba költözött. Itt a diploma megszerzése után nem sokkal amerikai fogságba esett, de szerencséjére a konyhán nyert beosztást. Egy parasztgazdaságban is dolgozott mezőgazdasági munkásként.
Hadifogság után 1946 novemberétől a marosvásárhelyi szemészeti osztályra került Dr. Săbădeanu professzor mellé. 1949 őszén a sepsiszentgyörgyi szemészeti osztály vezetője, dr. Szendrei hazatelepült Magyarországra. Tihanyi doktor, aki közben helyettesítőként megismerte a várost és menyasszonyát, úgy vélte, ez a helyszín megfelelő a megtelepedéshez, megpályázta az állást, 1950. április 15-től megkapta a kinevezést, és átköltözött Szentgyörgyre feleségül véve Halter Henriettet.
Az akkor 15 ezer lakosú Sepsiszentgyörgyön elkezdte lerakni a később országos hírre emelkedő szemészeti osztály alapjait.
Bizony, szegényes volt az indulás, bár szép helyet kapott hajlékul a szemészet. De adjuk át Tihanyi doktornak a szót, aki így ír erről az időről:
„Az osztály felszerelése: egy igen hiányos szemüvegszekrény, próbatábla, egy Schiötz-féle szemnyomásmérő, Förster-féle periméter, szemtükör (ezzel vizsgáltam szemfeneket fordított képben), refrakciós lécek (a kórháztól kölcsönözve), pár finom olló (amit a műtősnő pedikűrözésre használt), pár csipesz, szike stb.
Nehézségekkel telve, lassan megindult a munka. Egyedüli szemész lévén, mind az osztályos munkát, mind a járóbeteg-ellátást elvégeztem. Lassan-lassan elkezdtem a műtéteket, benépesítve az osztályt. Külön műtő volt ugyan, de nagyon gyatra felszereléssel. Egy nagyon régi műtőasztalszerűség, világítólámpaként egy egyszerű állólámpa szolgált. Bemosakodás a rendelőben történt hideg vízzel, ha volt. Később meleg vízzel, úgy, hogy egy csészével öntötték a felforralt és lehűtött vizet a kezemre. Az egyik képzetlen ápolónő volt a műtősnő, akit én tanítottam be. A műtőruhákat a nagy kórházban sterilizálták. Dobozban vitte rendszerint egyedül az öreg takarítónő. Egyik alkalommal a beteg már fel volt fektetve a műtőasztalra, s én szedem ki a dobozból a ruhákat, hát látom, hogy sárosak. Szinte szívrohamot kaptam.”
A műszerhiányt úgy oldotta meg, hogy a marosvásárhelyi klinikától kért kölcsön, amit aztán később, amikor sikerült beszereznie a saját műszereit, visszaadott.
Operált szürke hályogot (cataracta), zöld hályogot (glaucoma), szemhéji és kötőhártya-elváltozásokat, kancsalságot. Az altatóorvos szerepét egy öreg apáca töltötte be.
Csakhamar állandóan tele volt a váróterem és az osztály páciensekkel. A betegek a kosztot a nagy kórházból kapták, amit az öreg takarítónő, Gizi néni hozott fedetlen vederben. A fűtés fával történt, amikor volt fa, de megesett, hogy a kórház kertjéből fenyőt kellett kivágatnia a betegekkel, hogy legyen, mivel fűteni.
„A Marosvásárhelyi Klinika és Sepsiszentgyörgy között nem volt rajtam kívül szemorvos. Ma tizenhat van (az emlékezés írásakor, ma ennél is több – N. L. megj.). Hetente kiszálltam, hol Csíkszeredába, hol Kézdivásárhelyre. Reggeltől estig rendeltem. Útiköltséget és minimális napidíjat kaptam, utóbbit csak Csíkszeredában. Viszont ott egy orvos ült a rendelőben, figyelni, nem tömöm-e pénzzel teli a zsebeimet. Olykor tényleg kaptam pár tojást, amit örömmel vittem haza feleségemnek. Kézdivásárhelyen viszont néha az útiköltség kifizetését is elfelejtette dr. Friedman városi főorvos. Nagyon megnehezítette a munkámat – mint egyedüli szemésznek – a katonai sorozóbizottság, és főleg annak vezetője, Lőrincz elvtárs.”
Tihanyi doktor lassan hírneves szemorvos lett. Amikor én ’61-ben Háromszékre kerültem, már Bukarestből is keresték betegek, ami tudásának, jó modorának, lelkiismeretes munkájának tulajdonítható. Időközben került szemorvos Csíkszeredába, Kézdivásárhelyre és még Barótra is.1968-ban, a megyésítéskor pedig az Ókirályságban született Tihanyi-tanítvány, Cheresteş Ioan érkezett alorvosnak, aki magyar lévén meglehetősen jól is beszélt magyarul, és később, elsajátítva a szakma titkait, kiváló szemészként az osztályt még híresebbé tette... (A megyésítéskor történt, hogy valamiért felkereste a szemészetet a frissen kinevezett Ioan Dragoş megyeitanács-elnök is, aki Tihanyinak a negyvenes évek elején földije volt Szatmáron. Meglátván így üdvözölte: Szervusz, Felner. Tihanyi meg a rég nem látott osztálytársat így fogadta: Szervusz, Kecskés, hát te hogy kerülsz ide? Az idő követelményének megfelelően mindketten nevet cseréltek, Felnerből Tihanyi, Kecskésből Dragoş lett!)
Széles körű nyelvismerete lehetővé tette az orvosi újdonságok megismerését, elméleti ismereteit igyekezett a gyakorlatba is átültetni. „A szürkehályog-műtét előtt a szemnyomás puhítása, újabb eljárás a szem megnyitására, a sebzárásra, alfacrimotripsin használata, crioextractio, csak egyik szem takarása műtét után, a beteg korai felkeltése az ágyból. A glaukóma eddig használt műtéti eljárásai mellett bevezettük az elliot trepanatio módosítását (fronipolius), a fertőzés megelőzése érdekében elsőnek az országban bevezettük a sipoly lebennyel való fedését. Kapott angol gyártmányú kézi mágnessel eredményesen távolítottunk el intraoculáris fém idegentesteket. Újabb szemsebészeti plasztikai megoldásokat alkalmaztunk öregkori szemhéjentropium megoldására.”
Nagy jelentőségű az egészségügyi asszisztensek megjelenése, majd az új kórház megépítése, amikor az ágyak száma 15-ről 40-re, majd 50-re bővült. Ekkor már háromra egészült Deák Sala Józseffel a szemészek száma, utóbbi a járóbeteg-rendelést látta el.
Tihanyi doktor rendszeresen részt vett, kezdetben egyedül, később munkatársaival az országos tudományos rendezvényeken dolgozatokkal, amelyekben az osztályon szerzett tapasztalatokat ismertette. Volt, ahonnan merítenie, hiszen 1950–1984 között szám szerint 11 665 szemészeti beavatkozást végzett, amelyek közül csak a legfontosabbakat említem: 5079 szürkehályog-műtét, 1674 zöldhályog-műtét, 1197 kancsalság és így tovább. Híre messze meghaladta a megye határát.
Időközben egyre tökéletesedett a felszerelés is. „Réslámpa, modern látótérvizsgáló, crioextractor, műtétnél világító- lámpa, operálómikroszkóp került osztályunkra. Közben az idő észrevétlenül repült, 65 évesen kértem a nyugdíjazásomat. Már fáradt voltam, aztán a fiatalság is mind jobban türelmetlenkedett!!!” Csak a három felkiáltójel jelzi, hogy esetleg nem csak a fáradtság miatt vonult nyugdíjba törvényes nyugdíjaztatása idején, és nem próbált összeköttetései révén még maradni néhány évet.
Mivel egyetlen lánya, Henriette, férjével és két gyerekével már Németországban élt, 1990-ben ő is kitelepedett hozzájuk. Feltalálta magát, mert nyelvi nehézségei nem voltak, de mindig hiányolta az erdélyi tájat és az erdélyi embereket.
2010. február 20-án hunyt el. Emlékét az említett hozzátartozóin kívül három dédunokája és a még élő betegei és kollégái őrzik.
Dr. Nagy Lajos
