Miért jut mindez eszembe? Nemrégiben akaratlanul is vihart kavartam egy írásommal, olyan embereket, leszármazottaikat bántva meg, akik rokonaim, barátaim, szüleim barátai voltak. Nagyon sajnálom, és meg is követem őket, bár a bántás nem állt szándékomban. Miről van szó? Konkrét személyek említése nélkül ugyan, de félreérthetően fogalmazva, több ember életét, jellemét, sorsát összemosva, zanzásítva párhuzamba állítottam egykori magyar tisztek hazafiságát, magyar érzelmét, ezek értékét és mértékét egyszerű, mindennapi magyar emberekével. A szereplők felismerhetőségének ügyetlen kendőzése, a leírás félreérthetősége okozott sérelmet általam is szeretett, becsült személyek emlékén, rokonaik lelkén. Ezért a bocsánatkérés. A következőkben szeretnék emléket állítani két, gyerekkoromhoz szorosan kötődő családfőnek, akik kiemelkedő egyéniségei a múltnak, a magyar közéletnek.
Zsuffa Zoltán hivatásos tüzér hadnagy Brassóban született 1921-ben. 1941-ben vonult be mint honvéd. Felvették a Ludovika Akadémiára, 1944-ben avatták hadnaggyá. Az észak-erdélyi harcok alatt, 1944 őszén került a 27. tábori tüzérezredhez. Tisztjeként 1945. május 9-ig teljesített harctéri szolgálatot. Szovjet hadifogságba esett, 1947 őszén tért haza. Kovásznán hunyt el 2000-ben. A Ceauşescu-éra alatt memorandumot nyújtott be a megyei elsőtitkárnak, Nagy Ferdinándnak. Leírta, hogy beidézte a Securitate, 12 órán át vallatták, hadbírósággal fenyegették, meg­verték, majd házkutatást végeztek nála. Még kétszer hallgatták ki, majd szabadon bocsátották. Az Amnesty International szerint azzal vádolták, hogy „nemzetiségi gyűlölködést szít”, és hadbírósággal fenyegették „államel­lenes agitáció” miatt. Ő és dr. Benedek Géza volt a kovásznai líceum megalapítója. Ezek a tények bárki számára hozzáférhetőek.
Én azonban kisgyerekkorom óta ismertem, és bevallom, kicsit féltem tőle. Erélyessége, nagy tudása, erős hangja, otthon is érezhető szigora miatt inkább felesége – apám unokanővére –, Babuka néni szoknyája mögé bújtam. Úgy éreztem, nyeszlett egykeként nem ütöttem meg a mércét nála. Pedig szeretett, magyarázott, gyümölcsöt szedett nekem, flekkent sütni tanított, biciklijét is kölcsön adta, hogy elkerekezzek vele Tordaiékhoz Boros­nyóra. Nyaranta hetet is elvoltam ott, a finn faházban tanyázva. Később, hősszerelmes koromban náluk állítottam fel a hadibázist, ahonnan Incze Ildikót becserkészhettem a paplakban. Csodáltam Babuka néni gyönyörű kézírását, egész világra kiterjedő levelezését, mellyel még az addig ismeretlen budapesti, venezuelai rokonokat is felderítette. És rettenetesen mulattam magamban, mikor egyre pirosabb arcú apámat Zsülükének szólította, és azt mondta neki, nyuszipötty. Nagyokat drukkoltam Bencinek, hogy elkerülje az atyait, mikor épp soros huncutságát elkövette, és Mióka szelíd hangját ma is hallom. Mint ahogy arra is tisztán emlékszem, amikor Benci feldúlt arccal beállított hozzánk, mondván: Gyula bácsi, segíts, apámat elvitte a szeku.
Érdekes, hogy épp itt, Békésen botlottam bele a Zsuffa névbe nemrég. Barátom, Barkász Sándor beszélt erdélyi származású tanáráról, Zsuffa Istvánról, akinek ő állíttatott szobrot Ba­ján. A tudós professzor sikerei példa nélküliek nemcsak Európában, de világszerte is. 1956-os volt. Vajon nem rokon a kovásznaiakkal? Babuka néni tudta volna ezt kideríteni.
Említém a Tordai családot. Ha valakikről szüleim elmondhatták, hogy önzetlen jó barátaik voltak Nagyborosnyón, akkor ők azok. Dezső bácsi szintén ludovikás volt. De benne nem maradt meg olyan markánsan a szigor. Gyerekként, a beszélgetésekből inkább a hajthatatlanságát, a kérlelhetetlen gerincességét véltem felfedezni, mely jellemvonások a sors egymást követő csapásai alatt csendes rezignáltságba mentek át. Tudta és vallotta, hogy vége lesz a kommunizmusnak. Műveltsége, könyvtára mindig elámított. És az, hogy mindig megpróbált talpra állni. Államosítás, szekus vallatás, házkutatás, folyamatos vegzálás jutott osztályrészül neki is. És apósa malma, míg azt is tönkre nem tették annyira, hogy a földdel lett egyenlővé. Pedig csodálatos volt az emeletes monstrum. Sokszor bejártam pincétől padlásig. Zakatoló gépek, csattogó bőrszíjjak, s a megőrölt gabona életillata ma is orromban van. A csikorgó telek, mikor farkasok körözte szánon mentünk hozzájuk, s a faluig hallatszott a jégtörés zaja, a szépséges nyarak, a zuhatag, a kétfelé ágaztatott Feke-teügy, a sziget a homokjával, vadregényes bokraival, kagylóival, a folyó tele hallal, a Köpcös Kupán, aki beúszott a víz alatt a harcsa után annak odújába, ma is élnek bennem. A kutyák, a fekete, láncra vert gonosz, vagy a fehér, kinek táljából a hideg puliszkát kiettem, vagy Csillag, öreg lovuk emlék most is. És Sárika néni pedantériája, keze melege, ahogy megsimogatja fejem, kis kötött terítői élő képek ma is. A pityókás szalámi receptje is tőlük származik. Meg Tercsi néni és Gyuri bácsi, kikhez vacsora után bekovártélyoztak, s kik nagy türelemmel zsugáztak velem. És Andris, a nagyobb legény, a példakép, ki tudott lovagolni, jól úszott, s kitől rengeteg ruhát örököltem, és sokkal jobban szerettem őket, mint az újakat. Kockás rövid ujjú ingeit egyszerűen nem lehetett levakarni rólam. Unokájuk, Márti, kibe egyszerűen szerelemes voltam. Ritkán járt haza Bukarestből, de az ünnepnap volt. Kis vadóc, cserfes lány, és én csodálattal mondtam neki: Márti, Márti, de rossz vagy!
De vessünk véget a feltoluló emlékek áradatának, az idő telik, a papír s az olvasói türelem is véges, az emberi elme meg parttalan kalandozásra képes. Ám hiszem és vallom, hogy bárhol a világon csak úgy lehet helytállni, ha naponta öntözzük múltunk hajszálgyökereit.