Itt még szélesebb csatornákon navigáltunk, de így is meglehetősen billegett a csónak, amikor szembejött egy másik. Aztán elérvén a piacot, ott már kézi hajtásos, lapátos csónakba lehetett ülni. Persze, ezért is külön kellett fizetni. A part két oldalán zsibongott a tulajdonképpeni száraz piac, ahol az égvilágán mindent lehetett vásárolni. Ugyan­olyan áru, akár a bangkoki üzletekben, persze jóval magasabb árat kértek ezekért, de ha az ember alkuszik, akkor a bolti árak alá lehet menni. Ezenkívül rengeteg a csónak, amelyekről a szokásos gyümölcsöket, zöldségeket és egyéb élelmiszereket árulják. Csónak csónak mellé húz, és kezdődhet az alkudozás, vásárlás. A csatorna vize meglehetősen piszkos és zavaros, de hát aki Velencét látta, az nem csodálkozik ezen. Az érdekes, hogy nem volt büdösség.
A piackutatás befejezése után elvitték a csapatot elefántot nézni. Természetesen, aki akart, pénzért lovagolhatott is a békés elefántok hátán, amelyekre ülőalkalmatosságokat szereltek. Aki akar, banánt vesz és etetheti is az elefántokat. Ha nem ad, akkor az elefánt viccből  nyakon is öntheti a vendéget az ormányába felszívott vízzel. Igen sajnáltam szegény állatokat, mert legtöbbjük agyarát  amputálták.
A XVIII. században Thaiföldön még körülbelül 200 000 elefánt élt, most már csak 9000 körül vannak, amiből 4000 vadon él. Egy elefánt másfél tonnás terhet tud vonszolni és agyaraival 400 kiló súlyt emel. Azért, hogy munkára fogják, a kis elefántokat iskolázzák. Csak március-május között és a buddhista ünnepeken kapnak vakációt. A negyven éven felüli elefántok már annyira rutinosak, hogy tudják, mi a feladtuk, elvégzik, és nem túlóráznak, hanem pontos időben leteszik a munkát. Hatvanéves koruk után nyugdíjba küldik őket. Az elefánt csak az őt betanító személynek fogad szót. Hasznosabb, mint egy traktor, nem csúszik el, nem borul fel. Az erdőkitermelésben is igen nagy hasznát veszik. Az elefánt igazgatásával általában két személy, egy idős és egy fiatal foglalkozik. Mindkettő bensőséges viszonyban él vele. Számos legenda fűződik az elefánthoz. Csak megemlítem, hogy a thaiföldiek képzeletében létezik egy embertestű, elefántfejű lény: Ganésa.
Az elefántos turistasétáltatás után még elvittek egy állatkertféleségbe, ahol csak néhány majmot láttunk és pár ketrecben tigrist. Egy kisebb, fiatalabb tigrist jó pénzért meg lehetett etetni cumisüvegből. A vállalkozó szellemű etetőt leültették egy szőnyegre, kötényféleséget tettek ölébe, és kézbe kapott egy üveg tejnek látszó italt. Egy másik üveggel a bennfentesek a turistához csalogatták a süldő tigrist, az a cuclira vetette magát, és behabzsolta a tejet. Én nem mertem volna a mutatványt elvégezni, mert hátha a fióka nem elégszik meg a tejjel, a húst is szeretné megkóstolni.
A hazafelé úton gyülekeztek a felhők az égen. Abban reménykedtem, hogy talán részem lesz egy jó trópusi esőben, de nem volt. Szinte hihetetlen, hogy a nagy hőség és a száraz idő ellenére minden zölden virít, s mindenféle fák és növények színes virágokkal pompáznak. Ez a talajban levő víznek és a nagy légnedvességnek köszönhető.
A thaiföldiek alaposan ráálltak a turizmusra. Mindenfelé kirándulásokat szerveznek. Olyan jó reklám is nekik szolgál, mint a Híd a Kwai folyón című film. A hidat meg lehet látogatni, és az épen maradt mintegy 70 kilométeres vasúton lehet vonatozni. A 423 kilométer hosszú vasút építésének minden kilométere 350 emberáldozatot követelt. Ezt a japánok építették, és összesen 200 000 ázsiai és 16 000 szövetséges hadifogoly életébe került. Thaiföld ugyan hadat üzent még az Amerikai Egyesült Államoknak is, és így a vesztesek oldalán végzett, de a háború végén jóformán semmit nem vesztett.
Oda nem látogattunk el, inkább Bang­kokban kószáltunk. A függővasúton a vonatok hatalmas betonteknőkben közlekednek a főbb utak felett. Több útvonalon még az elég messze levő repülőtérre is el lehet jutni. Felültünk rá, és csak úgy nézelődvén utazgattunk össze-vissza. Az igaz, elindulásunk után hamarosan le kellett szállnunk, hogy még valamit magunkra vegyünk, mert a kinti negyven fok után a túlhűtött vagonokban meglehetősen friss idő volt.
A repülőtérre este nyolckor taxival mentünk, ott olyankor már teljes a sötétség. Az autó hőmérője 35 fokot mutatott. Többször is mondogattam, hogy Árpád apánk minket rossz irányba hozott az őshazából. A huzatos Kárpát-medence helyett jobb lett volna, ha déli irányba fordítja őseink szekereinek rúdját. Legfennebb nem kenyérpusztító lett volna belőlünk, hanem rizsfaló. A rizst ugyan szintén termesztetni kell, mint nálunkfelé a gabonát, de egy sereg gyümölcs szinte magától terem azon a vidéken. A fűtés nem kerül pénzbe, és nem kellene  a Balaton partjára, a Fekete- vagy a Földközi-tengerre menni nyaralni, amit  ha rosszul talál el az ember, oda a vakáció, hanem bármikor lehet fürödni a harminc fokos Sziámi-öböl tiszta vizében. És legalább egy jó szomszédja lett volna ott Magyarországnak: a tenger.