Szűkszavú táviratban adja hírül székelykeresztúri tudósítónk, hogy holnap huszonhat székely család indul az Udvarhely megyei Szenterzsébet községből Amerikába. Jegyezzük meg ezt a napot, 1902. január 16-át: ezen a napon kezdődik a székely népnek tömeges kivándorlása az újvilágba, ha ugyan a hatóság erővel ki nem veszi az új hazát keresők kezéből a vándorbotot. Még nem tudjuk, de talán így lesz: a csendőrség szuronyt szegezve áll a koldus székelyek elé, s szuronnyal döfi keblökbe a nagy költő szózatát: „itt élned, halnod kell!”
Tehát: huszonhat székely család indul Amerikába. Ha a csendőrszurony vissza nem tartja, látni fogják színről színre a tengert, melyet eddig csak a meséből ismerének. Mennek hetedhét ország ellen az óperenciás tengeren túl, mennek szerencsét próbálni, mivelhogy az ősi földön elhagyta őket a szerencse; elhagyta az Isten; veszni, pusztulni hagyta a „magas” kormány; romlásba vitte vezérök, akit ők még nem oly rég istenként imádtak.
Nem tudom, jól emlékszem-e (nem hiszem, hogy csalna az emlékezetem), az a nép, mely most Amerikába indul, nincs egy esztendeje, hogy új házat épített Istennek dicsőségére. Nem tudom, jól emlékszem-e, az elmúlt esztendő május havában szentelték fel Istennek házát: maga Bartók György püspök szentelte fel. És ott voltak a magasztos ünnepen a vármegye urai: a főispán, az alispán, grófok, bárók, minden rendbéli urak. És hallék az ünnepről jövők ajkáról, kikkel a véletlen összehozott, áradozó dicséretet a szenterzsébeti székelyek hitbéli nagy buzgóságáról, viseletöknek egyszerű, megkapó őseredetiségéről. Mindezt én amúgy is tudtam, de jólesett hallanom azoktól, akik ezt eddig nem tudták.
Nyilvánvaló ugye, atyámfiai, hogy az a nép, mely a vallástalanság, a hitehagyottság, az erkölcstelenség e bús idejében hajlékot emelt Istennek dicséretére, a „császárnak” is megadta, ami a császáré? Hogy ez a nép dolgozott inaszakadtáig, csakhogy adósa ne maradjon az államnak, egyháznak, megyének, községnek, uzsorás takarékpénztáraknak, s mindezeken felül jusson neki is egy darab száraz kenyér, egy darab sovány puliszka. Ez a nép fizetett, míg fizethetett mindenkinek: Istennek, császárnak, vármegyének, fináncnak, erdő- és csordapásztornak, tagosító mérnöknek, jegyzőnek, bírónak – még az iskolának is. Fizetett a kutyájáért, mely a házát őrzi, megfizette a levegőt, melyet belélegzett; a vizet, mely szomjúságát enyhíté; mindent megfizetett, mígnem összeroskadt, elterült a földön kimerülten. Akkor aztán föltekintett az égre: édes jó Istenem, kinek nevét annyit dicsértem, ne hagyj el! Isten nem hallgatta meg az elesett emberek könyörgését. Akkor fordult az emberek, a nagy emberek, az országtartó urak könyörületes szívéhez: segéljetek! Ne engedjetek nyomorultan, szégyenletesen elpusztulnom!
Vala pedig a felelet: megperdült a dob az ősi ház udvarán.
A jók jobbjai rémülten szaladgálnak Ponciustól Pilátusig, könyörögnek, követelnek, szemtelenkednek a népért. A hatalmasok hatalmasai ümmögtetnek, fontoskodnak, közben ígérnek is valamit, hajítanak is egy kis alamizsnát, mely után százezer kéz kap egyszerre, s tovább pusztít a nyomor, végig rombol nyugattól keletig, északtól délig. Az éhezők szörnyű nagy tábora pedig nekiesik a még le nem tarolt erdőnek, s vágják a vándorbotot: el Amerikába!
Az állam, a mindenható állam biztatja a társadalmat: Kezdj valamit. A társadalom, ez az elzüllött, erőtlen, összegabalyodott tömeg visszavág: Kezdj te! Tied a hatalom, az erő, a pénz, a dicsőség, mit akarsz tőlem? Hisz én egy semmi vagyok. Én annyi részre vagyok szaggatva, ahány vallásfelekezet, ahány nemzetiség, ahány osztály ebben az országban. Számítsd ki, ha tudod, hány felé darabolódtam?
Az állam pedig visszafelesel: Én is szegény vagyok, koldus vagyok. Kölcsönpénz kellene, hogy kezdhessek valamit. De ma még azt sem tudom, hogy mennyi kéne. De csak legyetek türelemmel, folyton számítjuk, hány millió kölcsön kéne. Ha ezt kiszámítjuk, akkor aztán majd felvesszük a pénzt; ha felvettük, akkor majd mappára vesszük az országot s kicirkalmazzuk: hová adjunk pénzt.
Ebben a feleselésben, ebben az örökös tanácskozásban, ebben az örökös számításban, spekulálásban telnek hónapok hónapok után, esztendők esztendők után. Eközben a nép lerongyosodik. Eközben a nép az éhség gyötrelmes kínját szenvedi, s elerőtlenedett karja nem képes egyébre: levág egy botot az erdőben – s el Amerikába!
Halljátok, emberek? A szenterzsébeti templom tornyán megkondul a harang, huszonhat család még egyszer, utoljára betér Istennek házába. Vajon betér-e? Sírva vesz búcsút a templomtól, a harangszótól, a falutól, a határtól – még egy búcsúpillanat, s nem látja többé ezt a földet, melyet ezer esztendőn át bírt, vérrel, könnyel, verejtékkel öntözött!
Halljátok, emberek?
(Magyarság, 1902. január 16.)
