Igen, tisztelt polgártársak, én is azok közé a képviselőjelöltek közé tartoztam, akiknek a megválasztása „több mint bizonyos” volt. Két egész héten át öregek, ifjak, asszonyok, lányok, kamasz fiúk és pendelyes gyerkőcök, mind az én nevemet éljenezték. Utam valóságos diadalút volt.
A lelkes nép messzire elejbém jött minden faluból, muzsikaszóval és lengő zászlóval, mely joggal lenghetett büszkén, mert a kifizetett zászlószámla ott pihent a szívem fölött. De a lelkesedés oly nagy arányokat öltött, hogy egy falu sem elégedett meg az előre küldött egy-egy zászlóval; a székely lányok guzsaly nyelére kötötték legszebb és legszélesebb kendőiket, teleaggatták tarka-barka pántlikákkal, s úgy vonultak elejbém. Rettenetes mód meg voltam hatva, s minden beszédemnek ez volt a refrénje:
Csak nem fajult el még a székely vér. Minden kis csöppje drága gyöngyöt ér! Ezt Petőfi írta, de én aláírtam, sőt aláírom ma is. Mert ha másnak nem, nekem drága volt minden csöpp, az szent igaz. Persze, Petőfi a vérről énekelt, én meg pálinkáról beszélek. Egyébiránt, ne tessék azt gondolni, t. polgártársak, hogy a keserűség beszél belőlem. Végre is nem elég, ha kell, életünket is áldozni a népért, mert ebből a népnek semmi haszna; ellenben nagy jót cselekszünk ezzel a sokat szenvedett, sanyargatott szegény néppel, ha öt esztendőben egyszer istenigazában megvendégeljük. A népnek egyéb öröme sincs e földön a képviselőválasztásnál. Öt esztendő alatt soha ki nem jön a nyögésből. Nyög a folyton emelkedő adók, a pótadók, a mindenféle közterhek alatt; nyög a tisztviselők zsarnoksága alatt; nyög a puska meg a borjú alatt; mit tudom én még mi alatt. Öt esztendeig folyton-folyvást nyög, s bús nyögését senki meg nem hallja. Hát nem illendő, hogy öt esztendőben egyszer ez a szegény nép fölkurjantson? Hogy öt esztendőben a sárga földig igya magát a mi borunkból és pálinkánkból?
S mert én szeretem a népet végtelenül, elhihetik nekem: mindent elkövettem, amennyire csak tőlem telheték, hogy az alatt a két hét alatt, mit közöttük tölték, a disznópásztor is jól érezze magát. Habár az ellenjelöltem fejedelmi módon ellátta őket pálinkával és borral, én sem feledkeztem meg róluk. Mert annyit az ellenjelöltem nem tudott beléjük tölteni, hogy még egy csöppecske ne fért volna (nincs az a tele zsák, hogy egy szem búza még el ne férjen benne), s én ezt a csöppecskét – Isten látja lelkemet – nem sajnáltam az én kedves székely testvéreimtől. Akadtak ugyan ideális bolondok, akik ekként képzelődtek: ne költs pálinkára, hisz téged anélkül is megválasztanak a székelyek. Attól, aki annyi sok szép székely mesét, történetet írt, csak nem kívánnak pálinkát. Feleltem én:
– Mesebeszéd, bolond beszéd. Azokat a meséket és történeteket a székelyek nem olvassák, valamint hogy a magyar meséket és történeteket nem olvassa a magyar nép. Olvassák az urak, ezek pedig kormánypártiak. Minden mesénél – folytatám rendületlenül – többet ér egy porció pálinka, főként ha meg is van mézelve.
Ami a beszédeimet illeti – hálával kell visszaemlékeznem –, nagy élvezettel hallgatták az én kedves székely testvéreim. Nem tapsoltak ugyan, amint városokban szokás, de mikor a kutyaadóra kerítettem a sort (melyet nemsokára követ a macskaadó), az egész falu zengett az éljenzéstől. Ha nyomban az urnához vezethettem volna őket, mind rám szavaz. De nekem tovább kellett mennem, világosságot gyújtani a többi faluban is, s amint kitettem a lábamat egy faluból, besurrant utánam a szolgabíró. (...)
Ah, Istenem, megbecsülhetetlen kincs egy magyar szolgabíró. A népnek átok, a kormánypárti jelöltnek áldás. Ő akár föl se nyissa a száját. Hadd beszéljen, hadd ordítson az a bolond ellenzéki, ő csak hallgat, a többit elvégzi a szolgabíró a csendőrökkel.
A kormánypárti kasszából csak úgy dől a pénz. Ez azonban a sok közt a leggyöngébb ellensége az ellenzéki jelöltnek. A nép maga így okoskodik: a gyöngébb marhára rá kell fizetni, s ezért természetesnek találja, hogy a kormánypárti jelölttől, aki nem beszél, csak fizet, többet követeljen, mint az ellenzékitől, aki beszél és megfizet is egy keveset. Hanem a szolgabíró az ő elmaradhatatlan kutya-korbácsával! Amint megjelenik egy faluban, valami babonás félelem szállja meg ezt a nyomorult, elcsigázott szegény népet. Csak addig van bátorsága, míg beszélni hallja az ellenzéki jelöltet. Amint magára marad, olyanná válik, mint a pásztor nélkül maradt nyáj: tetszés szerint garázdálkodhatik közte a farkas = szolgabíró.
Rettenetes egy küzdelembe kerül az, hogy Székelyföldön egy ellenzéki jelölt többséget vigyen be a választóhelységbe. Ám ezzel még nincs megnyerve a csata. Ha legalább ötszáz voks többséget nem tud bevinni: veszve van. Száz-kétszáz többség meg sem kottyan a kormánypárti farkasoknak. Közibük csapnak, szétverik, aztán kettesével-hármasával összefogdossák, akár csak a birkákat, s hajtják maguk előtt: szavazni a kormánypárt jelöltjére. Az igazi farkasok vakmerősége megsemmisül a kétlábú farkasok vakmerősége mellett. Akivel másként nem bírnak, lefülelik, biztos helyre elcsukják. Ha ez nem elég a győzelmükhöz: visszadobálják az ellenzék szavazatait. Ha még ez sem elég: kétszer szavaztatnak le egy embert: reggel és este. Fogadást lehet rá tenni, hogy ahol az ellenzékinek reggel legkevesebb kétszáz voks többsége volt, egyszerűen elrabolják.
De hiszen ez oly közönséges dolog, hogy erre kár is a tintát vesztegetni. Mikor nekem dühöngve, képükből kikelve panaszolták ezt az embereim – jól esik rá emlékeznem –, egy csöppet sem háborodtam föl. Később még jól is esett, hogy én nekem kellett vigasztalni a síró, káromkodó embereket. Vacsora tájt már mintha egész jól is éreztem volna magamat legújabb állásomban. Hisz elvégre, voltam már sok minden, de bukott képviselő még nem. Ez is valami. (...)
(Magyar Hírlap, 1892. február 9.)
