75 éves születésnapjára időzítette Pál-Antal Sándor történész, nyugalmazott levéltáros, a Magyar Tudományos Akadémia külső tagja legújabb kötetének bemutatóját a marosvásárhelyi Bernády-házban szeptember 26-án.
A Történelmi szimbólumaink – Székelyföldi pecsétek című könyv akkora értéket képvisel, ami kétszáz év múlva is hiteles forrásként fog szolgálni a kutatóknak – emelte ki bevezetőjében Káli Király István, a Mentor Könyvkiadó igazgatója, hozzátéve, nem tudja, hogy Erdélyben van-e még ekkora munkabírású tudós, mint a szerző. Az alábbiakban Sebestyén Spielmann Mihály történész a kötetről elhangzott méltatásából szemlézünk.
Pál-Antal Sándor ezúttal olyan oldaláról közelít a székelység kérdésköréhez, mint a közigazgatási alá- és mellérendeltségi viszony, a székely székek, székelyföldi városok és települések írásos dokumentumainak külső formai jegyei. Jelen kötete hatalmas adattár és album, olyan korpusz, amelyben 850 intézményi pecsét leírása található meg, a pecsétlenyomat vagy a pecsétnyomó képével, rajzával együtt. A teljesség igényével készült mű valamennyi székely széket beemeli a kutatásba, és a fellelhetőket be is mutatja. Pál-Antal arra is sort kerít, hogy a pecséttani kutatások erdélyi múltján is átkalauzolja olvasóit, ugyanis ez a tudomány legalább 200 éves történetre tekint vissza. A pecséthasználati jog a felsőbbség engedelmével történik, olykor királyi kegy, fejedelmi adomány, de a közigazgatás bürokratizálódásával, az egyre sűrűbb ügyintézési teendők közepette az intézmények kötelességévé tétetik alkalmazása. Ilyen címeres pecséttel hitelesíti a testület az általa kibocsátott iratokat, jegyzőkönyveket, folyamodványokat, hivatali levelezést. A szerző azt a folyamatot éri tetten, melynek során a magánpecsét használatáról áttérnek az intézmények saját címeres pecsétjük rendszeres és lassan kizárólagos használatára.
A közhiedelemmel ellentétben nem csupán nemesemberek passziója, nem csupán a megszállott és bogaras családfakutatók játszótere a heraldika. Az intézményi címer és pecsét ad olykor választ a testület által képviselt alakulat eredetére nézve, akár arra, milyen jelképek használatával képezi le azt az ideológiai/mitológiai hátteret, erőteret, tudatot, amely az intézményt létrehívta, fenntartja.
Pál-Antal Sándor a székely nemzet címerétől és pecsétváltozataitól, azok historikumának bemutatásától eljut a társadalom, a közösségi intézmények legkisebb sejtjéig, odáig, ahol még/már szükséges a hitelesítő pecséthasználat. Választ keres arra, miért éppen ezeket a szimbólumokat választották elődei, elődeink, mi okból különböztették meg magukat más közigazgatási egységektől, mettől meddig vannak/voltak használatban a felmutatott és meglelt, kisilabizált szimbólumok, hogyan változtak a jelképeknek választott ábrák, pecsétvésetek, mi indokolja a változást, hogy tükrözik a megváltozott körülményeket, politikai, hatalmi váltásokat, átszervezéseket, pl. a politikai abszolutizmust, milyen fokú a hivatal működési szabadsága, láttatni engedi a viszonyrendszert, aminek keretei között kiépült a hatóság, vagy éppen azt a harcot, amit egyes fiúszékek a saját címer- és pecsétszerzés érdekében vívtak a felettes hatóságokkal.
Könyve hosszú használatra született, mintegy arra ingerli a kutatót, a szakembert, hogy gazdagítsa ezt az adattárat.
Másfelől, hogy a politikum se maradjon ki – miként erre a könyv előszava is utal – a székelyföldi autonómia ügyét is előbbre viheti, hiszen az ellenérzések letörésében békés, tudományos eszközként, bizonyíték gyanánt, nem sértő szimbólumként mutatható fel, és arra tanít, hogy az erdélyi, székelyföldi magyar helynév- és szimbólumhasználat nem a tegnap született, nem valamely politikai csoport vagy szeparatizmus csíráztatta ki melegházi körülmények között, hanem hosszú és valóságos történelmi folyamat eredménye, tanúbizonysága, használatától a helyi kis közösségek otthon érzik magukat a belakott, kezük által megművelt hazában.