A címadó üzenetet először tízéves koromban hallottam Édesapámtól. Az irodából hazahozott munkája fölé hajolva kérdezte tőlem: „Tudod-e, mit jelent: ora et labora?” Hallgattam. Akkor fordította magyarra Szent Benedek jeligéjét.
1945-öt írtunk. A II. világháború után éheztünk mi is, másokkal együtt. Édesanyám egy zacskónyi megnevezhetetlen magot szerzett valakitől. Előkerült az ütött-kopott kávédaráló, és Édesanyám ropogós nevetése mellett tette a dolgát a kis masina. Az asztalra került gőzölgő meglepetés-ebéd íze megtartó emlékként élte át az évtizedeket. Estefelé, miközben Édesapám még mindig dolgozott, Édesanyám kézen fogott, és elindultunk a templomba, májusi vecsernyére. Az úton mesélt, mint mindig. Én, a gyakran szorongó, félénk gyermek olyankor boldognak, szabadnak éreztem magam, és bátornak.
Hát ennyi! Ennyi az útravaló, amellyel néhány évvel később elindultam a szülői háztól az útra, amelyből annak végéhez közeledve még ma is bátorságot merítek, ha előítélettel, rosszhiszeműséggel, kishitűséggel találom szembe magam. Főleg ilyenkor, tanévkezdés idején. „Fáradtak a tanárok, a tanügyben nagy a zűrzavar, a gyermekeket semmi sem érdekli, különben miért tanulni, ha...” – folytatni nem érdemes. A Székely Mikó Kollégium 11. igazgatója (1943–44), a jeles magyar–latin szakos tanár, Konsza Samu örökségként hagyta hátra: „Minden veszendőnek hitt értéket megmenteni. Legyen az szegény sorsú, tehetséges gyermek vagy egy ismeretlen népballada-változat.”
A napokban egy értékmentésre mindig kész emberrel, dr. Kovács Zita gyermekorvossal kopogtattam be megpróbált sorsú gyermekekhez a Borvíz utcai Koldus és királyfi Otthonba. Ebéd utáni félálom fogadott. Zita doktornő személyre szóló, közvetlen szavai meg a csokor virág a kezében, az én táskámból előkerült zacskó cukorka és a mindig kéznél lévő gyermekdal kipattintotta az álmot a szemekből, és pillanatok alatt megeredt a nyelve a kisembernek. Beavatott titkaiba. Búcsúzásnál integettek. Visszavárnak. Mögöttük egy hölgy, a szolgálatos pszichológus, akinek a mosoly ottlétünk alatt egyetlen percig sem tűnt el arcáról. Ez a mosoly moccantotta bennem Konsza tanár úr üzenetét. Menteni az értéket. Egy lélekben megszülető mosollyal is.
Megállít a Szent József-templom előtt a sorsát méltósággal viselő hajléktalan: hiányzik Szilágyi úr, mondja. Hiányzik nekem is, és sokunknak Szilágyi Zsolt, aki miközben koncerttermek hallgatóságát hangjával gyönyörködtette, miközben iskoláját biztos kézzel vezette, volt ideje megzenésített Ave Máriákat gyűjteni – talán eddig 250-et. Értékmentő ember a javából. Sejtem, hogy megpróbált egészsége ellenére most is keresi a világhálón az Ave Máriákat...
Egykori népművészeti iskolai tanítványom egy játszótéren kezembe ad egy könyvet, és máris szalad a kétgyermekes édesanya hintáztatni a kisebbiket... Olvasom a címlapon: Vajda Noémi Öregapám mesélte. Belelapozok: kisiratosi népi gyermekjáték-gyűjtemény. És gyűjtőnapló. Olvasom vallomását, még gyermeksétáltatás közben is folyt a gyűjtőmunka. Eredmény: 249 népi gyermekjáték. A könyvből befolyó összeget többek között a kisiratosi néptáncmozgalom felélesztésére szánná. Vajda Noémi avatottabb embertől nem kaphatott volna szakmai segítséget, mint Gazda Klárától, aki többek között ezt írja: „úgy szólaltat meg kisiratosi embereket..., hogy valamennyien szívünkbe férkőznek”.
Fent voltam az Őrkőn, szentmisén a templomban. Teréz anyára emlékeztünk. Bálint Lajos érsek püspök korában azért javasolta, hogy a templomnak legyen Mária, Világ Királynője a neve, mert Mária szeretetébe a cigányok is beleférnek. És ezt jól megjegyezte Márkus András atya. Gyermeket – sok gyermeket! – ritkán hallottam olyan szívből fakadó őszinteséggel énekelni, imádkozni, mint ott fent. Lélekmentés – értékmentés folyik a javából. És teszik ezt a Néri Szent Fülöp-iskola oktatóközössége és Teréz anya minden tiszteletünket megérdemlő leányai is.
Legújabb könyvét küldte el Enyedi Sándor színháztörténész: Henrik Ibsen drámái magyar színpadokon. Az az Enyedi Sándor, aki vadászszenvedéllyel csap le ismerősre és ismeretlenre, rég elfelejtett színészek után érdeklődve, és egy gyermek örömével rohan tovább, ha csupán egy szerény adatra tett szert, akkor is. Tud valamit! Nincs nagy és kis színész, sztár és statiszta. Csak egymásból építkező, egymást tisztelő, egymásra utalt, egymásra csodálkozó komédiás sorsok vannak. Tudásából, színház- és közönségtiszteletéből, kiapadhatatlan, értékmentő kedvéből születtek meg azok a nélkülözhetetlen színháztörténeti alkotások, amelyeken felnőtt több nemzedéknyi színházi ember. Többek között én is...
Egy hatalmas férfi hatalmas seprűvel kezében. Megállít. Mit szól az új bibliafordításhoz? Hát... „Na, hallgasson ide” – mondja az utcaseprő, és véget nem érő előadást tart a különböző bibliafordításokról. Azzal fejezi be: nem mindegy, hogy melyik szó mit jelent, minden szóra ügyelni kell. Na, most mehet. És a hatalmas ember a hatalmas seprűvel sepert tovább...
Sok lapban közölt, közöl a Háromszékben is Ferenczy L. Tibor, eddig több mint kétezer írás alatt jelent meg a neve. Eseményeket, évfordulókat, sorsok sokaságát menti a múló időből. Ha meg-meg dicsérem, csak annyit mond: „én csak egy egyszerű vasmunkás vagyok”. Szorgalom, tehetség, szerénység egy úton jár...
Értékmentő a költő is. Nem véletlen, hogy a versolvasás olyan elmaradhatatlan számomra, mint az esti ima. Három, hozzám közelálló ember juttatja el köteteit-kéziratait, van, aki telefonba olvassa legújabb versét. Ők hárman nem ismerik egymást. És mégis, mintha ugyanazt a gyötrő, soha meg nem fejthető kérdést szeretnék megválaszolni. A versről vallanak, de bárki a sorsát beleképzelheti a költő sorsába, ön is...
Mészely József vallomása „A vers ne legyen / utólag szégyellhető vallomás / hasztalan locsogás / kínzó emléke.” Józsa Attila mintha erre válaszolna, a vers legyen „kötélhágcsó szakadék fölött”. Zubrecky Antal mintha sejtetné, hogy az ő kötélhágcsóján „Anyám vajúdása / és / a rög koppanása között / Lármából zenét alkotni.”
Tanévnyitással kezdtem, és elkalandoztam. Valóban? Az értékmentő ember, a Teremtő munkáját kiteljesíteni meghívott minden ember egyszer gyermek volt. Megszeppent, riadt, elveszett. Aztán történt valami. Elindult feléje valaki. És rámosolygott. A titok örök titok marad. Hogy akkor mi történt. Amikor a kicsi és nagy ember egymást fürkésző tekintetében felsejlett Isten szeretete, és eldőlt mindkettőjük sorsa.
László Károly
