A kép Brassóban készült Adler és fia fényképészeti műtermében. Atyám édes fivérét ábrázolja, aki 1897. március 4-én született Udvarhely vármegye Lövéte nevű községében.
Fiatalon, hentessegédként viszik a frontra. De besorozzák és elviszik a harctérre édestestvéreit is, Domokost és Istvánt, akik 1889-ben, illetve 1891-ben jöttek a világra. A két fivér hadifogságot szenvedett. Ha sebesülten is, de élve megúszták a ,,nagy” háborút. Hazatértek családjukhoz, s mindkettőjüknek aránylag hosszú élet adatott meg. Endre bátyámról is tudták nagyapámék, hogy olasz fogságba esett, reménykedtek hazatértében – de sajnos csak a halálhírét hozták a faluba a frontot, fogságot is megjárt lövéteiek. Fogsági haláláról semmilyen hivatalos papír nem érkezett a szülői házhoz. Legalábbis nem maradt fenn a családi archívumban...
,,Olaszországban a Monarchia utolsó nagyszabású támadó hadművelete teljes kudarccal végződött (piavei csata, 1918. június–július). 1918. november 3-án Padovában a Monarchia közös hadserege az olaszok előtt letette a fegyvert...” (Vécsey Aurél: Magyar tragédia)
Ők mikor eshettek fogságba? Milyen lehetett ott sorsuk? Nézem a Duna televízió szombati adásaiban a Sírjaik hol domborulnak című emlékező centenáriumi adást, fényképpel kezemben. Katonai temetők sírokkal telten, katonai díszőrség tiszteletadása a már nemzetiség nélküli akkori holtaknak, nyomorék hazatérőknek... Szomorú, torokszorító, fájdalmas! És a kínzó, lelket mardosó gondolatok kérdő sokasága: vajon megérte a fegyverletétel napját? Vajon a kínzások, éhség, betegség okozta-e a halálát? Maradok a családi titkokkal, a kérdések elmaradásának okán mardosó lelkiismerettel. Miért is nem kérdeztem többet, egyáltalán valamit, a közelemben élt, mindig jó humorérzékű lányától, a közeli Olthévizen élő Pista bácsimtól a maga és Endre öccse szenvedte olasz hadifogoly-életükről? Miért? Késő bánat, ’71 májusától vádol lelkiismeretem.
Németh István történésztől kérek némi segítséget. Egyik I. világháborús tanulmányából idézek: ,,A két, szemben álló szövetségi rendszer elsődleges célja már nem a kisebb-nagyobb területi gyarapodás volt, hanem az ellenfél szétzúzása. A háború összesen 19,7 millió halottat és 21,2 millió sebesültet s rokkantat követelt. A »nagy háború« megrázkódtatta és lerombolta a civilizált világ egy részét, s politikai, gazdasági és kulturális összeomlást hozott...”
Ifjú éveim idején Erdély és Székelyföld magyarok lakta falvaiban, kisvárosaiban kószálva mindig megálltam a helység főterén lévő, I. világháborús hősöknek állított emlékművek előtt. Istenem, ha ezen kis falu ily sok halott katonával áldozott magyar hazánknak, hány százezren lehetnek Nagy-Magyarország-szerte? Talán csak a Hadtörténeti Múzeum munkatársai tudnának pontosabb feleletet adni. Unokaöcsként csak fájlalni tudom emlékezések idején, hogy néhai nagybátyámnak, Ferencz András Endrének is csak halálhíre érkezett haza szülőfalujába, szülei és testvérei nagy bánatára.
