Ha a nemzet beteges nagylelkűségével a hetvenes években feladta az erdélyi magyarságot a nemzetiségek megnyerése érdekében, azt hiszem, most belátja, hogy az óriási áldozat csak arra volt jó, hogy a gazdasági fellendülés feltételeitől nagy nemzeti áldozattal megfosztott magyarságot a végpusztulás felé kergesse, s a megerősödött nemzetiségeket még elszántabb ellenségeinkké tegye.
Hogyan képzelhető el az, hogy a gazdaságilag és az egységben erősebb nemzetiségek magyarokká kívánjanak lenni, midőn napról napra látják, hogy itt keleten nem valami kellemes állapot magyarnak maradni, s hogy a magyar társadalom nem mutat kívánatos képet, a magyarság gazdaságilag és erkölcseiben fokozatosan szegényedik, a magyar vidék mindig mostoha gyermeke a magyar nemzetnek!?
Igen, itt, hazánk délkeleti bástyáján, mi – a magyarság – irigykedéssel tekintünk a minket körülvevő nemzetiségekre, melyek sok látott és láthatatlan kéz által segíttetnek, míg mi napról napra szűkebb helyre szoríttatunk össze a gyűrű által, melynek áttörhetetlenségéhez a nagy magyar nemzet sok millió áldozattal járult, s így nem csoda, ha szívünkben a kétségbeesés ütött tanyát, ha társadalmunk oly siralmas képet mutat, ha a magyarság minden rétegét a közönyösség kerítette hatalmába, és beletörődünk a feltartóztathatatlanul pusztulásunkat okozó következményekbe.
A Székelyföldön, mely magyarságában egységes volt legalább, a több évtizedes visszafejlődés következtében ma több nemzetiségi sánc húzódik át. A szász sánc a Székelyföldet éppen derékban metszi át. A szászok terjeszkedése még nem volna oly nagy csapás, de mindjárt az, ha az erdélyi nemzetiségi terjeszkedések módozatait ismerjük. Ugyanis a szász vidékek széleit éppen úgy veszélyezteti az oláhság, mint a Székelyföldét.
Már vannak adataink nekünk is, de ezt maga a szász intelligencia sem tagadja, hogy az oláhságba olvadnak be a szászok is, ahol gyengébbek. Sok szász falu lett oláhvá, az észrevétlenül hozzá települt egyszerű, igénytelen oláhság hatására. Már most, ha a székelyföldet két egyenlő részre osztó szász-vonalat tekintjük, észre fogjuk venni, hogy nyomába lép az oláhság észrevétlenül, s e nemzetiségi védősáncban végeredményében nem a szászság, hanem az oláhság lesz az úr, mely északkeleten újból belekapcsolódhatik a nagy román óceánba. A szászság e terjeszkedésével gyöngíti magát is, de halálos sebet ejt az erdélyi magyarság egységes zömén is, és csak az oláhság terjedésének egyengeti, tapossa ki útjait.
Szokatlan dolog, hogy valamely államfenntartó nemzetnek egy része szervezkedni kénytelen, hogy megmaradhasson a nemzet kötelékében. Az Unió kimondása (1867) előtt az erdélyi magyarság adta meg Erdély magyar jellegét, míg annak kimondása után a nemzetiségek megnyerése céljából a magyarság istápolása teljesen elhanyagoltatott. Alkotmányos életünk visszaállta után Erdélyben mindent csak a nemzetiségek érdekében tettünk. Vasúti politikánk is a nemzetiségeknek kedvezett. A Széchenyi István által Magyarország térképén kijelölt vasúti hálózattól eltekintettünk, azt csak Kolozsvárig valósítottuk meg, s azután egy derékszögű hajlást téve, megdöbbentő gondossággal délre vezettük le a vasúti fővonalat, nehogy egy magyar város vagy község hasznát lássa annak. Balázsfalva, Medgyes, Segesvár, Nagyszeben, Brassó erős nemzetiségű városok, s csaknem az egész magyar vidék iparát és kereskedelmét lefoglalták a vasút áldásai révén.
Az 50 kilométer távolságban levő Csíkszereda és Székelyudvarhely távolabb esnek egymástól ma, mint Brassó és Budapest, melyek között pedig a távolság 800 kilométer. Ma Sepsiszentgyörgy és Marosvásárhely időben és pénzben sokkal távolabb esnek egymástól, mint Predeál Budapesttől. A szász városok egytől egyig közvetlen kapcsolatban vannak Budapesttel, míg egyetlen egy magyar város sincs Erdélyben ilyen, Kolozsvárt kivéve. Aki a magyar városokból akar az ország fővárosába jutni, annak meg kell kóstolnia, hogy egy irányba utazva 24 óráig, mit jelent az időben és pénzben, hogy háromszor kell átszállni, háromszor kell különböző tarifájú jegyet váltania – a magyar államvasutak vonalain. Nyersterményeink szállítási költségei is nagyobbak, mint az oláh és szász vidékeké. Megfoghatatlan, miért kell itt Erdélyben éppen a magyarságnak ily mostoha elbánásban részesülnie.
Szomorú, de igaz, hogy hivatalosan a magyarság nemzetiséggé degradáltatott itt Erdélyben. Nem nemzetfenntartó elem az már itt, hanem az elnyomókkal szemben erős harcot folytató nemzetiség; csak az a sajnos, hogy a küzdelem még eredménnyel sem kecsegtet, mert lépésről lépésre hátrálnunk kell, s a nyomunkba lépő szászság és oláhság elől ezerek és ezerek menekülnek a szomszédos Romániába, hol máris 200 ezernél több erdélyi magyar él, elhagyatva, jogok nélkül, s ahol még annyira sem méltatják, hogy az országos statisztikában megemlítsék anyanyelvük magyar voltát.
A magyar haza határain belül tehát egy új nemzetiséget létesített beteges nemzetiségi politikánk, hol az elkapatott nemzetiségekkel szemben a magyarságnak kell kétségbeesett harcot folytatniok a magyar szóért, magyar jellegért.
Eljöhet még az az idő, midőn a régi Erdély helyén valóban két nemzetiség fog faja érdekében küzdeni, s ezek közül az egyik: a székely-magyar lesz politikailag is. Ebben az irányban haladunk, de hogy erről az irányról a magyar nemzeti irányra való áttérésünk szükségességét belássuk – hozza meg ez az újesztendő.
Magyarság, 1902. január 23.
