A Kárpát-medencében óriási múltja van az „elnyomás”-elméletnek. A magyar honfoglalás után létrejövő s az egész medencét magában foglaló állam etnikailag uralkodó jellege ugyanis magyar volt, s így a részben itt talált (szlovák, tót), részben később bevándorolt népek (németek, románok, oláhok, szerbek, rácok és rutének, ruszinok) már korán szembesültek azzal, hogy – mindenféle újkori nacionalizmus nélkül is – előnyös a zömében magyar etnikumú, államalkotó nemességhez alkalmazkodni, asszimilálódni.
Tehát nem az „elnyomás”, hanem az emelkedni akarás asszimilált. Nagyrészt később is! (Mellékesen az elnyomáselméleteket térségünkre nézve leginkább olyan népek és történészeik gyártották és forgalmazzák, amelyeknek s akiknek 1920 után módjuk lett volna a gyakorlatban „bemutatni” a „nem elnyomásos” világot. Nem tették. A másik csoportot a nyugati gyarmatosító népek elszántan „demokrata” képviselői jelentették, akik saját hazájuk elnyomó politikáját – érdekes módon – alig vették észre. Vagy a párizsi magyarellenes sajtót nagy pénzekkel támogató oroszok, akik ugye közismertek voltak „szabadságos gyakorlatukról”. A zsidóknak vagy csángóknak jogokat nem adó román politikát már szinte kár említeni.)
Az elnyomáselmélet legnagyobb hibája az, hogy visszavetít újkori eszméket és gyakorlatokat, s így a magyart olyan népnek láttatja, amelyik már akkor feltalálta a nacionalizmust, amikor másoknak arról fogalmuk sem volt. Sőt, olyan államigazgatást is feltételez, amely a XVIII. századig térségünkben nincs.
A Magyar Királyságban pedig etnikailag és kulturálisan csaknem spontán történetiséggel alakultak a viszonyok, leszámítva a háborús pusztításokat. A premodern korban csupán a vallás volt politikum. Sőt, nálunk még az is csak mérsékelten, hiszen az ortodoxiát sohasem semmisítették meg, s a zsidóság is (néha az iszlám is) viszonylag békében élt.
De nézzük konkrétabban az elnyomásvádakat. Ezek közül a csak nagyon későn nemzetté alakuló felföldi szlávság/szlovákság vádjai voltak mindig a leghangosabbak. Az ő különös etnicitástörténetük azzal függ össze, hogy mindig egy multietnikus térben éltek úgy, hogy az állami-hatalmi pozíciókat sohasem ők dominálták. 1920 előtt a nagymorva birodalmat is ezért próbálták szlovák előzménnyé tenni – sikertelenül. Ugyanis néppé/nemzetté őket valójában a magyar állam a többi szlávtól „elszigetelő” léte teszi majd! A felföldi magyar eredetű nemesség jó része – birtokosi és lakóhelyi minőségében – ugyan az idők során többnyire gyakorlatias szinten ismerte a helyi szláv dialektust, de magát magyarnak/hungarusnak tartotta, és nem gondolkodott egy szláv entitásban. A szlávok pedig „alkalmazkodtak”.
Felföldi magyar–szláv összefüggésben – miután mindkét csoport a nyugati egyházakhoz tartozott – vallásilag sem volt állami jellegű megkülönböztetés. Mindvégig, a polgári korszakig arról volt szó, hogy a magyar etnikai jelleg presztízsben felülmúlta a szlávot, a szlávság területileg/nyelvileg is töredezett volt – nem lévén sem hagyománybeli, sem állami, sem kulturális egységes hagyománybázisa (...)
Nem kérdéses persze, hogy a szlovákság jelentős hátránnyal kezdte a polgári átalakulást, de ez a hátrány jórészt szerves, történelmileg alakult állapot volt, s nem a „magyar politikai elnyomás” következménye. Ha egy nép elitje igen nagy mértékben egy másikba olvad társadalmi emelkedési okokból, az elit nélkül maradt tömeg eltűnése is csupán idő kérdése. De a történelmet visszafelé konstruálni ilyen esetben sem szabad.
Egészen más a románság ügye Magyarországon. A valóságos történelmi helyzet elemzéséhez el kell tekintenünk a dákoromán elmélettől (lassan ezt a román történészek egy része sem tartja értelmes kiindulópontnak!). A románságnak a Magyar Királyságban játszott történelmi szerepét alapvetően az határozta meg, hogy későn érkező, csaknem teljesen csonka társadalom volt. Egy már „kész” feudális társadalomban (kápolnai unió: magyar, székely, szász „nemzetek”) a lakatlan és kipusztult népességű területekre érkező románság bevándoroltató vezető rétege, a kenézek szinte mind beolvadtak a magyar nemességbe (a dél-erdélyi magyar nemesek mintegy 40 százaléka vlach-oláh eredetű volt!) A románság történelmileg hátrányos helyzetét fokozta ortodox vallása, amely később persze előnyére vált a polgári korszakban, amikor az egy nemzeti, autonóm egyházat biztosított számukra. A történelmi magyar és szász népesség pusztulása után Erdélyben többségre jutó románságot sem kellett „elnyomni”, mert mind papsága, mind az értelmisége – egészen a görög katolikus unióig – nem nyugat-európai jellegű volt, s ezért nem játszhatott politikai szerepet. Nem véletlen, hogy az említett dákoromán elméletnek nincs reális történelmi valósága. A románság „elnyomási élménye” is egy történelmileg kialakult hátrányos helyzet, amely nem valamiféle tudatos magyar politika következménye, hanem olyan szituáció, amely a polgári korszakban egy liberális, tehát nem beavatkozó kormánypolitika idején vádaskodásra adott alapot. Hiszen az oláhokat letelepítő magyar nemeseket éppen hogy magyar oldalról lehetne számon kérni.
A korabeli román városi lakosság igen alacsony száma sem a magyar politika következménye, annál kevésbé, mivel az állami politikát a dinasztikus Habsburg-politika szabta meg. Az ortodox és a görög katolikus analfabéta arányszámot sem a magyar „elnyomás” okozta. A régi magyar vagy német iskolákat társadalmi áldozatkészség tartotta fenn. Lehetne a példákat szaporítani. Legjellemzőbb az, hogy a románság körében volt a legalacsonyabb az államnyelv tudása is, s így a közigazgatás képviselői tanulták meg a román nyelvet. Hol itt az elnyomás?
Miféle „elnyomásról” lehet szó ott, ahol, miként 1784-ben (Horia–Cloşca-felkelés) vagy 1848–49-ben az osztrák (Habsburg) államhatalom a magyarokkal szemben a román lázadókat támogatta? A történelmileg kialakult társadalmi-kulturális hátrányok „ledolgozásának” támogatását számon kérni egy be nem avatkozó nemzeti liberális magyar államon egyszerűen nevetséges, főleg akkor, amikor az impériumváltás utáni utódállami kormányok nemzetközileg vállalt kötelezettségeiket sem teljesítették.
(folytatjuk)
Hitel, 2014. augusztus
Tőkéczki László
