A székely gyalogos határőrcsaládok minden férfi tagját, a huszár családokban egy férfit köteleznek katonai szolgálatra. Bereck város magisztrátusának jegyzőkönyvébe 1814. április  24-én mint közismert tényt jegyzik le: „a mű Gyermekeinket az Hadi Szolgálat 18 Esztendős korokon túl tanulni nem igen engedi”. E meghatározás 17 évvel később Gábor Áron sorsában is beteljesedik. Ő csíksomlyói tanulmányait kényszerül megszakítani, mert gyalogrendű határőr családban születik.
Jakab Elek egy 1848 tavaszán elhangzó beszélgetésre visszaemlékezve, amelyet Klapka Györggyel, a későbbi nagyhírű, Komáromot védő tábornokkal folytatott, leírja, hogy megvitatják a határőrkatona székelység teljes kiszolgáltatottságát. Megállapítják: a határőr a saját birtokán is csak haszonélvező. Gyermeke felsőbb iskolákban nem tanulhat, az élet minden terén a katonatisztektől függ, megfosztva ősi szabadságaitól, nem a polgári, hanem a katonai törvényeknek, szabályoknak alárendelve. Érthető, ha a székely határőrség népe elégedetlen, és e megalázó helyzetből szabadulni akar.
Hogy mennyire nehéz volt a székely diákok továbbtanulási lehetősége, arra számtalan példát sorolhatunk fel. Bölöni Farkas Sándor, Illyefalvi Petke Mihály, Nagy Sándor, Csákány Ferencz és a székely ifjak százai küzdenek a tanulás jogáért. Az 1848-as háromszéki események kiemelkedő alakja, a forradalmi Kiskomité vezetője, Illyefalvi Gál Dániel ügyvéd, 1849-ben Beszterce-Naszód kormánybiztosa csak úgy tanulhat, illetve szabadulhat a kötelező katonai szolgálat alól, ha elhagyja szülőföldjét. Emlékiratában Balás Konrád őrnagy – a 2. székely gyalogezred tisztje – írja, hogy Illyefalvi Gál Dániel „jogi tanulmányai befejezése óta folytonosan szülőföldjétől távol tartózkodott, hogy elkerülje a katonai szolgálat kötelezettségét”.
Ha egy székely diáknak sikerül elvégezni a felsőfokú iskolát, akkor köteles a századparancsnokságon jelentkeznie és a diplomát bemutatnia. Ha a századparancsnok elismeri a végzettséget, akkor a diplomás ifjút felmentik a határőri kötelezettségek alól. Az engedmény azonban nem vonatkozik utódaira. Berde Mózes későbbi negyvennyolcas kormánybiztos, miután leteszi az ügyvédi vizsgát, jelentkezik az illetékes katonai hatóságnál. A 7. székely gyalogszázad parancsnoka, Hild százados – az ügyvédi diploma bemutatásakor – Dálnokon 1842. február 5-i megjegyzésében azt írja, hogy a „fenséges főhadvezérség határozata nyomán” az ezred vezetése „meghagyja, hogy [Berde Mózes] maradékai az öszveiratba jegyeztessenek fel és szorittassanak katonai szolgálatra”. Nagy Sándor írja, hogy a végzett lelkészek „fölszenteltetése csakis katonai engedély mellett, többször évek múlva volt lehető”.

Az iskoláztatás
Miután Gábor Áron Bereckben elvégzi a hat elemit, édesapja 1827-ben beíratja a Kézdivásárhely melletti Kantában működő ferences kollégiumba. A következő iskolai évet már a ferencesek által fenntartott hírneves csíksomlyói iskolában folytatja. A második grammatikai osztályban 31-en tanulnak, Áron az elsők közt van. A harmadik évben (is) eminens diák. 1830-ban már a „humaniórák első osztályának tanulója”, ekkor Imre öccse is diáktársa. 1831-ben még elvégzi az első félévet, de tovább már nem tanulhat, mert a 17 éves ifjú – az ambíciós, a jól felkészült és tehetséges Gábor Áron – arra kényszerül, hogy lemondjon álmairól, nem lehet belőle inzsellér, azaz mérnök. Mivel nincsen támogatója, határőr katonai szolgálatra kényszerül. Nagy Sándor azt írja, hogy Gábor Áron a technikai és gépészeti érdeklődése végett Csíksomlyóról „felsőbb iskolákba akart menni, főleg technikai és gépészeti hajlamának és tehetségeinek a kielégítése végett”, de „numerus alá” veszik, kénytelen a második székely gyalogezredben határőr katonaként szolgálni.

Legféltettebb kincsei a könyvek
Gábor Áron nem végezhet főiskolát, mert kénytelen középiskolai tanulmányait megszakítani. A tehetséges ifjú azonban nem mond le az önképzésről, autodidakta módon tovább tanul. Elismert iparos lesz, többféle mesterség magas fokú szakértője. Alapmestersége asztalos, hozzáértését bizonyítja, hogy már nagyon fiatalon Bereck város alkalmazásában áll. Amikor eljut Pestre, majd Bécsbe, német nyelvű tüzérséggel, ágyúöntéssel kapcsolatos szakjellegű könyveket vásárol. Ezeket alaposan tanulmányozza. Jakab Elek visszaemlékezése szerint Gábor Áron legféltettebb kincseinek mindig szakkönyveit tartja.
A pesti és a bécsi német nyelvű szakkönyvek tanulmányozásával, valamint a Gyulafehérváron, Pesten és Bécs­ben elsajátított gyakorlati ismeretek alapján dolgozza ki a székely ágyúgyártás technológiáját. Ez csak alapos elméleti tudás birtokában lehetséges. Az egyik kézikönyvben található bejegyzések „mutatják, mily talpraesetten fordították ő és társai a legnehezebb német műszavakat”. Erről Nagy Sándor és Bakk Endre is tud.
Később, a magyar szabadságharc idején az oroszok is értesülnek arról, hogy Gábor Áron szakkönyvei hozzájárulnak a székely ágyúgyártáshoz, ezért azok megsemmisítése is katonai feladat. Amikor Hasford (Gaszford) Gusztáv cári altábornagy vezette cári csapatok 1849. június 25-én eljutnak Kézdivásárhelyre, a műhelyek feldúlása után megkeresik Gábor Áron lakását, elpusztítják szakkönyveit, és „minden egyéb” holmiját megsemmisítik. Orbán Balázs el­mondja, hogy a Csíkból hazatérő Gábor Áront megrendíti könyveinek tönkretétele. „A feldúlt öntödét számba sem véve rohant szállására, hol midőn kézikönyveit nem találta, a feldúlt szoba padlajára vetve magát, zokogva kiáltott fel: »In­kább tíz öntödét, mint könyveimet pusztították volna el«.”

Fogyatékos tudású?
Gábor Áronról egyértelműen állíthatjuk, hogy nem volt semmilyen értelemben bugyuta, tudatlan paraszt. Róla e képet nem rosszindulatból rajzolják, hanem azért, hogy az ágyúöntést még jelentősebbnek tüntessék fel. Ezért nevezik szántó-vető embernek, bár nem gazdálkodó, nem földműves, hanem iparos. Olyan, világot látott székely ember, aki gyakran megfordul a szomszédos két román vajdaságban, járt Erdélyben, Magyarországon és Ausztriában is. Megtanul németül, talán tud románul is.
Gábor Áront nem lehet összehasonlítani a faluját és környékét soha el nem hagyó, iskolázatlan gazdálkodóval. A „keveset tanult” „közvitéz” alakját Jókai Mór teremti meg (1848-ban) az Esti Lapokban írt cikkeiben. Eszerint az ágyúöntő egy olyan paraszti környezetben élő egyszerű közember, aki a „maga szántotta, vetette, kapálta [!], aratta és csépelte azt, amiből élt”. Az eke mellett éldegélő egyszerű „paraszt ember” alakját megerősíti Kőváry László is, amikor elmondja, hogy 1848 novemberében „egy ember állt elé az eke mellől, negyvenéves, nyugalmazott káplár azon ajánlatot tette, hogy vasból ágyút fog önteni”. A későbbiek során e hamis kép terjedt el és vált ismertté. 1893-ban már azt is tudják, hogy Gábor Áron írása ákom-bákom, darabos, helytelen, de hiányos műveltségét, „a tudás fogyatékosságát” az agyafúrt észjárás, a „lángeszű ezermesterre” valló góbé furfang pótolja. Hasonlóképp vélekedik Kovács Endre 1954-ben kiadott művében.
Hogy mennyire nem igaz Gábor Áronnak tudatlan emberként való beállítása, arról  fennmaradt levelei tanúskodnak. Kovács László 1943-ban írt könyvében az ágyúöntő írásait elemezve, stílusáról megállapítja: „élvezetesen ír. Útjáról való beszámolója [a debreceni útról van szó – a szerző megj.] és hivatalos rendelkezései (…) megtelnek élettel és mozgalmassággal!”. Meglepő­nek tartja a kifejezés biztonságát, az írói készségét. „Egy-egy odavetett megjegyzésével jelenetek vagy emberek elevenülnek meg előttünk.” Kifejezései élettel teltek, azok biztonsága meglepő. Egy biztos, mint katonaember a gondolatait alaposan megfogalmazza. Kossuth Lajos kormányzót ismertetve, Gábor Áron megjegyzi, hogy „szép csengettyű hangjával” ad parancsot. Kovács László e levélről írja, hogy a beszámolóból „közvetlenül lép elénk a férfi, aki egész emberi alakjával nemcsak kiváló megtestesítője népének, hanem hű képviselője is”.
A történeti valóságban élő Gábor Áron több mesterséget tudó, feltaláló, alapos katonai és tüzéri ismeretekkel rendelkező forradalmár, aki képes megszervezni, irányítani a székelyföldi hadiipart, a székely tüzérséget, miközben ott van a csatatereken is.

Az önformálás útján
A 2. székely gyalogezred 11. századában szolgáló Gábor Áron mint „gránitz gyalogos” vesz részt a hadgyakorlatokon. Bár gyalogszázadában kevés lehetőség adódik a műszaki-technikai ismeretek bővítésére, mégis sikerül megtalálnia azt a lehetőséget, amely révén tovább fejlesztheti tudását. Ennek hajtómotorja – Imreh István szavaival – a „csodálatos tudásvágy”. Mindezek mellett Gábor Áron becsvágyó ember, a katonai ranglétrán is előbbre szeretne jutni. Úgy tűnik, a szerencse melléje szegődik, mert ezredében ez idő tájt – az 1830-as években – vált hagyománnyá a szokás, hogy minden évben századonként egy, ezredenként tizenkét határőrt tüzérségi kiképzésre küldnek. Ezek közé „felvétetett” Gábor Áron is – írja Nagy Sándor. Orbán Balázs úgy tudja, hogy Gábor Áron ismeretei révén kerül be a kiválasztottak közé, mert „már gyermekkorában nagy hajlamot mutatott a gépészet és technikai tudományokhoz”. Az ezred 11. századában aligha találhatnak alaposabban felkészült és érdeklődő határőrt őnála.
Nem tudjuk, hogy ezrede melyik évben küldi Gyu­la­fehérvárra tüzéri képzésre. Nem ismerjük a gyulafehérvári tüzérségi képzés lefolyását sem, csak annyit tudunk, hogy négy hétig tart. Nem tudjuk, hogy kik a tisztjei. Volt-e elméleti oktatás? Úgy tűnik, csak ágyúkezelést tanulnak, erről tudósít Nagy Sándor, aki egyértelműen írja, hogy a tizenkét székely fiatalt csak „az ágyúk mechanikai kezelésének elsajátítása végett” küldik Gyulafehérvárra. Imreh István írja, bármikor is kerül erre sor, Gábor Áron megpróbálja, hogy „a határőrség keretén belül sajátítsa el a tüzérmesterséget”. Orbán Balázs keserűen jegyzi le, hogy „pusztán azért [mennek], hogy a tüzérség gyakorlati kezelését” megtanulják. Mindezek ellenére Gábor Áront az itt kapott felkészítés ösztönzi a magasabb fokú tüzérségi ismeretek elsajátítására. Ezért Pestre, majd Bécsbe megy. Ez két módon valósulhat meg: magánszemélyként (Orbán Balázs, Nagy Sándor), vagy a hadsereg kötelékében (Jakab Elek, Jancsó Benedek). Mivel a források mindkét lehetőség mellett szólnak, ezért mindkettőt ismertetem.

(folytatjuk)