(...) De nem  igazolható a horvát „panaszok” sora sem. Társországi státusban olyan autonómiát élveztek, amelynek szinte nincs párja Európában. A ruszinság egy törpe minoritásának elnyomási legendáját az utókor tette tragikomikussá. E kis szláv nép gyakorlatilag megsemmisült „testvérei felszabadításában”. Ők is úgy jártak, mint az erdélyi szászok, akik 800 év magyar elnyomása idején virágoztak, azután 80 év román szabadság alatt megsemmisültek.
Nagyon sok részletről kellene  írni és beszélni, de most  csak arra szeretném felhívni a figyelmet, hogy a progresszivista és marxista, valamint a kései nemzetté válás sovinizmusainak hamisításai után a tényleges történelem elemeit, egzisztenciális összefüggéseit kellene vizsgálni, s nem a visszavetítő felfogásokat.
Az „elnyomás”-elmélet persze nem más, mint a konfliktusos („osztályharc”) történelem­szemlélet egyik változata. Ez a XIX. századi elavult racionalista képződmény persze nem teljesen alaptalan, hiszen a létezésben folyton vannak súrlódások, konfliktusok is. A baj az abszolutizálásával van, mert a létezés alapja mégiscsak az együttélés, az együttműködés, amelynek során persze sokféle egyenlőtlenség és akár népi „elmúlás” is kialakulhat.
A Kárpát-medencében évszázadokon keresztül a magyarság volt a domináns politikai-gazdasági-művelődési erő, mert egy agrárvilág elitje, az arisztokrácia és a nemesség nagyrészt belőle került ki. Nem véletlen, hogy a másik vezető erő a városokat nagyrészt meghatározó németség lett. A többiek helyét ez a két tény döntötte el.
Nem a magyar „elnyomás” okozta, hogy például a románság távol maradt a városoktól, s azt sem, hogy több felső-magyarországi város jelentős elszlovákosodása ellenére sem vált – alkalmi konfliktusok persze  előfordultak – a szlávság jelentős politikai tényezőjévé, mert évszázadokon keresztül nem erőszakos nemzetépítés zajlott, s a tartós intézményesedést a magyarságon kívül csak a németség tudta biztosítani. S ezt sem államhatalmi eszközökkel, hanem társadalmi („civil”) alapon, hiszen az államhatalmat gyakorló Habsburg-dinasztia nemzetek feletti volt – s tudatosan is törekedett erre. Ér­dekes módon a latin és nem a magyar nyelv dominálta 1844-ig a magyar politikai és szellemi életet. S ha mindehhez hozzá­vesszük, hogy domináns politikai-katonai szerepe miatt az igencsak viharos Kárpát-medencei történelemben a magyarság nagyobb mértékben pusztult – határon túli „utánpótlás” híján!, de a síkvidéki, védtelen településterülete miatt is –, akkor inkább csoda, hogy mindmáig megmaradt, s „elnyomással” vádolni tragikomikus.
Az viszont kutatandó probléma maradt – sajnos, máig! –, hogy a saját dinasztikus politikájukat nagy szívóssággal és kifinomultsággal kidolgozó Habsburgok – akik nem mentek a szomszédba magyarellenességért – miért mindig a magyar elitet választották „stabilitási partnernek”!? Való­színűleg itt rejtőzik a „magyar elnyomás” teóriájának egyik gyökere. A németeket leszámítva az összes hazai etnikum „elitje” ugyanis mindig azt tapasztalhatta meg, hogy ők csupán „alkalmi játszótársak”, de „kiegyezés” mindig a magyarokkal lesz! És – sok más egyéb mellett – itt van a domináns magyar „presztízs” fontos és tartós fennmaradásának oka is.
Viszont látnunk kell azt, hogy a történelmileg kialakult „társadalmi csonkaságot” hogyan volt lehetséges ügyesen „demokratikus jellegzetességgé” átalakítani, s a Közép- és Kelet-Európát nem értő-ismerő s ott csak hatalmi lehetőségeket látó nyugatiaknak „eladni”. Közben a „demokrata népek” friss vezetői zömének plebejus kíméletlensége mindenhol kilógott, s történelmi bölcsesség nélkül ügyesen kapcsolódott a nyugati kispolgári-proletár „demokráciák” hasonló gyarmatosító vezetéseihez. (…)
Félreértés ne essék, a magyar politikai és társadalmi elit nem volt demokrata, sokszor saját népével egyébként szűkkeblűbb volt, mint a kevésbé öntudatos s ezért engedelmes bevándorló „szolganépekkel”. De térségünkben kiemelkedő módon volt híve a „jogállamiságnak”, mivel az a Habsburgok­kal szemben őt is védte! Ehhez képest a térség más, nem német és horvát népeinek – a csehek másféle sajátos történelmet jártak be – feudalizmuskori élete nem sok alapot nyújtott a büszkeségre. Ezért alakult ki náluk később az utólagos, „mitikus” történelem-konstruálás – amely részben ma is tart! (...)
Az elnyomáselméletek persze nemcsak a Kárpát-medencében divatosak máig, hanem máshol is. Ennek is csak az lehet az ellenszere, ha az élet és a történelem alapvető struktúráinak az együttélési/együttműködési struk­túrákat tekintenénk, amelyek mindig a kölcsönös egyenlőtlen függésekben valósulnak meg. Vagyis nem vádaskodásban (és rágalmazásokban) látnák a mindenkori aktuális erőviszonyok elemzési kereteit, hanem abban, hogy a létezésben nem lehetségesek a mechanikus emberi ész/racionalitás „igazsági” követelményei. Nem lehetséges evilági paradicsom, s nem lehetséges tökéletes társadalom  (még keresztyén alapon sem!).
A Kárpát-medence történelme sem kivétel. A Magyar Királyság utódállamainak különösen illenék szerényen bánniuk az elnyomáselmélettel. Az elmúlt csaknem száz évben, amikor ők lehettek volna etikailag méltányosak, nem tették. Miről beszél itt valaki az elűzések, kitelepítések, kisajátítások, erőszakoskodások (pl. Benes-dekrétumok stb.) után? Ha a magyar állam csak fele annyi erőszakot alkalmazott volna a történelemben, ma jórészt nem volna kinek vádaskodnia!
Az erőszakos magyarok toposza ügyes és a belső magyar modernkedők által máig használt „feudálisozáshoz” kapcsolt ideológiai lózung, miközben a valódi feudalizmus igen pontosan érvényesülő regionális „jogállamiság” volt. Vagyis senkit sem ért méltánytalanság, hiszen mindenkinek megvolt a maga helye. Az, hogy utólag valaki nem tartotta helyesnek és jónak elődei pozícióját, az a történelmi rekonstrukció szempontjából tragikomikus. S ez – hangsúlyozni kell – nem csak a Kárpát-medencére s a Ma­gyar Királyságra igaz.
 A progresszivista történetírás mindmáig torzítja a történelem felderítését, mert rákényszeríti kategóriáit az egykori valóságra. Jobb volna ezzel szakítani.

Tőkéczki László
Hitel, 2014. augusztus