Könnyű utólag okosnak lenni, évek-évtizedek távlatából megmondani, mit, hogyan kellett volna akkor és ott cselekedni, de a történész dolga a döntések tágabb összefüggésbe helyezése, a mit miért taglalása. Ezt tette Romsics Ignác Széchenyi-díjas történészprofesszor múlt szombaton a Kós Károly Akadémia történelmi előadás-sorozatának részeként Sepsiszentgyörgyön a Székely Nemzeti Múzeumban tartott előadásában.
Nyilván, Romsics akadémikus előadása a kelet-európai határváltozásokra és népmozgásokra koncentrált a magyar történelemkutatás szemszögéből, a magyar statisztikai adatok feldolgozásával. Mert a magyarországi és a környező országok statisztikája sosem ugyanazt az eredményt adja, és különösen érvényes ez a népszámlálási adatokra: befolyásolja az eredményeket, hogy ki, mikor, hogyan végzi az összeírást; s hogy milyen történelmi légkörben, hiszen a huszadik század folyamán Erdélyben, Felvidéken, de Kárpátalján vagy Délvidéken is voltak olyan pillanatok, amikor nem volt ajánlatos erőltetni a nemzetiség rovatba a magyar beíratását.
Magyarország népessége alakulásának folyamatát a huszadik század elején kezdte: a századfordulón soknemzetiségű és -kultúrájú állam volt a történelmi Magyarország, a Horvát Királysággal együtt 1910-ben több mint húszmillió lakossal – ám ennek csupán 48 százaléka magyar nemzetiségű, 14 százaléka román, közel tíz német, kilenc százalékot meghaladó szlovák, közel kilencszázaléknyi pedig horvát. A Horvát Királyság nélküli Magyarország lakossága meghaladta a tizennyolcmilliót, ebből magyar nemzetiségű 54 százalék. Az első világháború végén Magyarország radikálisan átalakul területe és lakossága szempontjából is, és ennek hatásait máig érezzük. Trianon után ugyanis nemcsak nemzetiségi területeket csatoltak el Magyarországtól, hanem nagy magyar tömböket is, és ez óhatatlanul a revízió kényszeréhez vezetett: a béketárgyaláson a magyar delegáció követelte a népszavazást, ezt azonban csak Nyugat-Magyarország egy kis sávjában engedélyezték: hiszen előre borítékolható lett volna másutt is eredménye.
Az 1921-re véglegesítődött trianoni határváltozást követően a megmaradt Magyarország lakossága 7,6 millióra csökkent, így viszont 88 százaléka magyar nemzetiségű volt. A határváltozásokkal egyidejűleg jelentős népmozgás is zajlott a Kárpát-medencében, az elcsatolt területekről az államtól függő emberek, hivatalnokok, vasutasok, postások, polgármesterek, jegyzők települtek át Magyarországra, mert „úgy gondolták – és joggal –, hogy az utódállamok nem tartanak igényt rájuk”. Ezek az átmenekültek: Erdélyből kétszázezren, a Felvidékről százhúszezren, a Délvidékről nyolcvanezren voltak a vagonlakók, akik hosszú ideig még az ínségkonyháról étkeztek. Megbántott, szélsőségekre hajlamos emberek, ők adják majd bázisát a szélsőjobb mozgalmaknak – nem sokáig, amikor Magyarország talpra áll, ők is beilleszkednek, munkához, lakáshoz jutnak.
1920-ban tehát 7,6, 1930-ban 8,6, 1941-ben 9,3 millió a lakossága Magyarországnak, a népesség még mindig növekszik, bár nem annyira dinamikusan, mint a dualizmus korában, és a folyamat majd csak az 1970-es években szakad meg, amikor a természetes szaporulat negatív értékűvé válik.
Az 1930-as népszámlálási adatok szerint az ország lakosságának 92,1 százaléka magyar nemzetiségű, 5,5 százaléka német, 1,2 százaléka szlovák, ugyancsak 1,2 százalékot tett ki a többi nemzetiség. Nem ennyire homogének a környező országok: Csehszlovákia lakosságának fele cseh, 15,7 százaléka szlovák, de 22,5 százaléka német. Románia már homogénebb, bár területét megduplázta: 71,9 százaléknyi a román nemzetiségű lakója, 7,9 százalék a magyar, 4,1 százalék a német.
Ismeretes, a két világháború között a magyar politika (és nemcsak) a határok változtatására törekedett. Magyarországnak ugyan sem katonai, sem gazdasági ereje nem volt a revízióra, de nem titkolta szándékát. Aztán 1938 és 1941 között négy lépcsőben valóra vált a revízió, ehhez azonban a nemzetközi erőviszonyok átalakulása kellett: Németország felemelkedése és a Harmadik Birodalom élén egy olyan vezető, aki – az etnikai elv sérülésére hivatkozva – az országhatárok újrarajzolására törekedett. 1941 végére Magyarország területét megduplázta, lakossága 9,3 millióról 14,6 millióra növekedett, de már csak 77,4 százalékos magyarsággal. És felütötte a fejét az aggodalom is: jó, hogy megkaptuk a Trianonban elcsatolt területek egy részét, de meg tudjuk-e tartani azokat? Versenyfutás kezdődött emiatt Magyarország és Románia között, és abból a feltevésből kiindulva, hogy a németek megnyerik a háborút, mindkét ország a hadba lépés mellett döntött. Utólag kiderült, rossz politikai lépés volt, különösképp Magyarország számára: a gyenge hadfelszereléssel a Don-kanyarba küldött katonaság veszteségét Magyarország nem tudta kiheverni, az ország embervesztesége a második világháborúban közel egymilliós.
A második világháború végére nyilvánvalóvá válik, Magyarország a szövetségesek részéről sok jóra nem számíthat. Jugoszlávia a partizánmozgalmakat, Románia az átállást tudta a maga javára fordítani, Szlovákia ilyesmit nem tudott felmutatni, de egy kisebb felkelést ott is megszerveztek – nem csoda hát, hogy visszaálltak a trianoni határok. Persze, a határmódosítások továbbra is terítéken maradtak, melyeket hol a szövetségesek, hol a szovjetek nem támogattak, zajlottak lakosságcserék és kitelepítések, Csehszlovákiából a németekre, Magyarországról a svábokra Németország újraépítése miatt volt szükség. 1945 és 1947 között ismét tömeges népmozgás zajlott, Felvidékről mintegy százezernyien, Erdélyből körülbelül ugyanannyian települtek Magyarországra, a Délvidékről pedig olyan 45 ezren – és kiment Németországba mintegy 160 ezer sváb. Így 1949-re 9,2 milliós lakossággal marad Magyarország, 98 százalékos magyarsággal. Akkor még az ötvenezer fős cigányság számaránya a fél százalékot sem érte el, mára több millióan vannak: ma ez Magyarország nemzetiségi problémája, de ez már egy másik előadás témája – zárta bemutatását Romsics Ignác.
