Nem messze, csak ide London­ba, Brüsszelbe, Hamburgba, Mel­bourne-be, Calgaryba. Aki csak az Anyaországba ment – mondjátok, Barátaim, nektek mitől Anya, ha elmentetek? –, azokkal még köszönünk néha. Mégis közelebb van. Pedig oda is elmentetek, sokan. Néha szeretnék az egészségetekre inni, koccintani.
De kivel? Vagyunk még páran. Még. De úgy valahogy, hogy aki van, az sincs. Aki itthon maradt, van még egy kis birodalom, rendszerint falun, talán ez a jövő. Ott még meg lehet élni. Talán. Még. Velük ritkán találkozom, olyankor koccintok. Rátok is, akik elmentetek. Amíg emlékezünk rátok. Még. De lassan már egymásra sem. Nézem ezt a kicsi várost itt, a Kárpátok kanyarjában, ezt szerettük, itt éltünk, itt élünk páran, nélkületek. Még. Nekem még van egy falatnyi hazám itt. Egy kicsi szerkesztőség, egy kicsi kávéház. Olyan, amilyen: de itt vagyok vele. És néha Rátok gondolok, akik elmentetek: és nem tudom, kinek volt igaza. Bi­zonyosan megvolt rá minden okotok. Bizonyosan jobban éltek most. És bizonyos vagyok benne: nem éltek jobban. Aki a nélkülözés elől menekül el, abban megmarad a nélkülözés alakú űr. Lehetnek új barátok, lehet font, dollár, euró és jen: soha nem szabadultok a haza képzete elől. Nehéz és kissé közhelyes ez a mondat: de ismerlek Benneteket: még. Még. Ti nagyon jól tudjátok, mert ezért mentetek el: aki itthon maradt, annak nehezebb. És persze könnyebb is, mert itthon van. Igen, én is gyáva voltam, naiv, kényelmes: mert itthon maradtam, és most itt ülök néha a Petőfi utcában, és vasárnaponként már annak örülök, ha Mariusszal és Liviuval kávézom: mert jó emberek, csak éppen nem a sajátjaim. De jó velük itthon, mert itthon vagyok: még. Még. Nélkületek már nem sokáig. Mert amikor elmentetek, nemcsak magatok jobbik felét hagytátok el: hanem minket is. Engem is. A sok „engemet”, akiket fel lehet hívni telefonon, egyre ritkábban: de néha-néha mégis. Még. De ez nem szemrehányás, és nem is önfelmentés. Könnyű volna erre kihegyezni a dolgokat, és valami frappáns befejezést adni ennek az írásnak, amiről magam sem tudom, mi az: meg tudnám tenni, íróember vagyok. Még. De nem. Együtt éltem, együtt ittam, együtt ettem és együtt laktam Vele­tek. Még mindig hiányoztok. Még. Hiányoznak a barátok, a harcostársak, kissé megvisel az, hogy lassan még van amiért, de nincs akiért harcolni. Most már fontosabb a feleségem, a macskám és az eltett vegyes savanyúság, mert ezek, amiben feltétlenül megbízhatok. Egyelőre. Még. Vagy már.

György Attila