Ez utóbbi városban műkedvelőként vett részt a hadmérnökkar (Genie Corps) előadásain. Erről hasonlóan beszél Nagy Sándor is. Nem ismert Gábor Áron pesti és bécsi tartózkodásának időpontja, de úgy tűnik, 1839–1845 közé tehető.
Az adott utazási viszonyok és az anyagi háttér feltárásával választ kaphatunk a kérdésre, hogy Gábor Áronnak „magánemberként” volt-e lehetősége eljutni Bécsbe. A távolság Berecktől Bécsig (kerekítve) ezer kilométer. Nagy Sándor úgy tudja, hogy Gábor Áron az asztaloscéhbeliek szokása szerint, vándorlegény módjára érkezik Bécsbe, a birodalom fővárosába. Utazásáról nincs adatunk, csak hazatérésére van némi utalás.
Hogy ki volt az a „magánpártoló”, akiről Nagy Sándor említést tesz, nem tudjuk, de bizonyos, hogy olyan katonatiszt lehetett, aki Gyulafehérváron vagy épp a berecki gyalogszázadnál figyel fel a tehetséges, a tüzérség iránt érdeklődő fiatal határőrkatonára. Bi­zonyára nemcsak felvilágosítást nyújt arról, hogy milyen feltételekkel lehet bejutni az egyetemi szintű pesti és bécsi tüzérségi előadásokra, de ajánlólevéllel is ellátja. Enélkül lehet, be se engednék az előadótermekbe, még akkor sem, ha igazolná gyulafehérvári tüzéri felkészítését és székely határőri státusát.
Egy ambíciós és sokoldalúan képzett mesterembernek, mint amilyen Gábor Áron is volt, az utazás nem okoz gondot, mivel világjárt ember. Mesterségét nemcsak Kézdiszéken, de Sepsiszentgyörgyön, a barcasági Bodolán és sok más helyen is gyakorolja. Így például Szentgyörgyön a Kiss család harangöntő műhelyében kovácslegényként dolgozik. Orbán Balázstól tudjuk, hogy Gábor Áron „többször ment a szomszéd Duna­fejedelemségekbe”. Kovács László leírja, hogy Gábor Áron Moldvában többfelé járt, „különféle iparosmunkákat vállalva”. Nagy Sándor is tud erről, megjegyzi, hogy két vajdaság (Moldva és Havaselve) iparszegénysége lehetővé teszi a könnyebb pénzkeresethez jutást. Mielőtt Pestre utazna, Gyulafehérváron néhány hetes tüzéri képzésben részesül.
Az utazás (1840 táján) már nem olyan időigényes, mint korábban. 1836-ban a kolozsvári Biasini Kajetán indítja be azokat a híres gyorskocsijáratokat, amelyek révén a személyszállítás felgyorsul, az utazási idő egynegyedére csökken. Pestre már három nap alatt lehet eljutni. Vahot Imre könyvszerkesztő – Petőfi verseinek egyik kiadója – 1842-ben leírja, hogy a Biasini által fenntartott gyorskocsik Pestről és Kolozsvárról rendszeresen vasárnap reggel indulnak, és szerdán érnek Pestre, illetve Kolozsvárra. A kolozsvári és a nagyváradi három napig tartó út 18 órára rövidül. Az utazó Kolozsvárról egy, rossz időben két nap alatt érkezik Nagyszebenbe, innen már csak egy nap Brassóig.
Gábor László szerint Gábor Áron először Pestre utazik, ahol a tüzérezrednél szolgál, később Bécsben hallgatja a műszaki előadásokat, és az ágyúgyárban dolgozik. Tudással felvértezve indul haza. Bizonyára kalandvágyból és azért, hogy jobban megismerje a magyar tájat, az út egy részét „gyalogszerrel” teszi meg. Kovács László leírja azt a romantikusan ható elbeszélést, amelyet nagyapjától, Nagy Sándor tüzér főhadnagytól hallott, aki 1849-ben Gábor Áron hadsegéde volt. Egy alkalommal Gábor Áron neki meséli el a Bécsből való hazatérésének kalandos, anekdotába illő epizódját, mely szerint, amikor a Hortobágyon keresztül gyalog Pestről (Bécsből) hazafelé tart – katonai egyenruhába öltözve, cipelve kincseit, a könyveit –, megállítják a szegénylegények, a csikósok, és „sehogy se tudták megérteni: hogy lehet valaki egy személyben pap is, katona is! Természetes, hogy a könyvek tévesztik meg őket.
Volt-e pénze utazásra?
Vahot Imre (1842-ben) Pestről Kolozsvárra utazásáért 17 forintot és 20 krajcárt fizet. Bár poggyászt nem visz magával, de a jegy árába ez is be van kalkulálva. Az állomáshelyeken pihent lovakat fognak be, cserélik a kocsisokat is. Nyáron Pestről, illetve Kolozsvárról a kocsik már heti két alkalommal indulnak. Gábor Áron földije, Kézdiszék szülötte, Barabás Miklós festőművész ez idő tájt utazik Pestről Kolozsvárra a Biasini-gyorskocsin úgy, hogy bútorait is magával hozza, mert hazaköltözik Erdélybe. Ha alapul vesszük az említett útiköltséget, akkor számításaink szerint Bereckből Pestig, majd Bécsig jövet-menet – az út bő kétezer kilométer – az utazási költség 130–150 forintra rúg.
A két nagyvárosban a néhány hónapig számolt önfenntartás, a szállás és az élelem, illetve az utazás szép summába kerül. Hogy mennyibe? Nehéz megállapítani, mert az árak különbözőek Székelyföldön, Erdélyben és az említett birodalmi központokban. 1849 tavaszán – Gábor Áron számításai szerint – Kolozsváron az árak két-háromszor magasabbak, mint Kézdivásárhelyen. A két-három hónapig tartó pesti és bécsi út az útiköltséggel és a vásárolt szakkönyvekkel együtt 400–500 forintba kerül. Illyefalvi Németh László háromszéki kormánybiztos 1849. február 22-i jelentésében megemlíti, hogy Gábor Áron az ágyúgyártás munkálataira 400 forintot adományoz. Tehát olyan emberről van szó, akinek mindig van pénze, mert fölösleges dolgokra nem költ.
Tudva, hogy Székelyföldön a pénzkereseti lehetőség, illetve a mesteremberi honorárium egyharmada a kolozsvárinak, elképzelhető, hogy a 400–500 forint egy mesterember félévi bérével azonos. Gábor Áron, aki elismert szakember, bizonyára többet keres, mint a berecki mesterek. A korabeli források Gábor Áront szorgalmas és kitűnő szakembernek mutatják be, aki soha nem költ fölöslegesen, de ha a szükség úgy hozza, tud „éhezni, szomjúhozni, virrasztani, fázni s bárminő sanyarúságot tűrni”. Orbán Balázs elismeréssel ír Gá­bor Áron spártai életmódjáról, megemlítve mértékletes táplálkozási szokásait és józan életvitelét.
Gábor Áron Bereck város elismert asztalosaként őrmesterének (1839-ben) egy íróasztalt készít, amelyre kasztent fest, a munkadíja 8 forint és 20 krajcár. Munkájának minőségét dicséri, hogy a város vezetése 1839-ben a korábban megalkudott munkadíjat 8 forinttal megemeli. Mivel Gábor Áron „a Contractus minden pontyainak eleget tett, s altol lathato hogy még azon felyül hiven munkálkodott”, ezért érdemli meg a fizetés-„jobbitást”. A berecki kántori lakás tervét is ő készíti. 1845. október 5-én pedig 126 forintot kap egy szárazmalom építésének irányításáért. 1847-ben felkérésre, egy mestertársa támogatására azonnal kölcsönt tud nyújtani, 25 váltóforintot küldeni a Kézdi­vásárhely melletti Kantába.
Megállapíthatjuk, hogy Gábor Áronnak, aki 23 éves korától önálló mester, és 1848-ig nem alapít családot, van pénze, és utazási tapasztalattal is rendelkezik. Számára nem megvalósíthatatlan, hogy a birodalom legtávolibb pontjáról, Bereckből magánemberként, saját költségén eljusson Pestre, illetve Bécsbe, és ott néhány hónapot a tudománynak szenteljen.
Hivatásos tüzérkatona?
Nem vita tárgya az sem, hogy részt vesz a Hadmérnökkar (Genie Corps) előadásain, de nem tudjuk megállapítani, hogy milyen minőségben jut oda. Magánemberként vagy katonaként? Azt sem tudjuk pontosan, hogy Pesten két vagy négy esztendeig volt tüzérkatona. Gábor László úgy véli, hogy Gábor Áron a tüzérezred keretein belül hallgatja a műszaki előadásokat. Úgy gondolja, hogy a gyulafehérvári tüzérképzőn „kitűnt társai közül, és ez lehetővé tette továbbképzését, felutazott Pestre, és az ottani tüzérezrednél, majd Bécsben a Genie-Corps-nál teljesít szolgálatot 1842-ig”. Később a Bécsi Hadmérnökkar előadásait mint ma­gánszemély látogatja. Jancsó Benedek arról ír, hogy Gyulafehérvárról Pestre került, „és onnan egypár hét múlva Bécsbe vitték, hol ágyúöntő műhelyben és a fegyvergyárban alkalmazták”. Itt marad addig, míg „egy rosszakarója az ezredparancsnokságnál kieszközölte visszahivatását”. A határőrezredben pedig egyszerű közhatárőr.
Tény, hogy 1848-ban hadmérnöki szintű ismeretek nélkül nem lehet ágyút önteni. Az ágyú csövét meg kell tervezni, a méretezés szabályait alaposan ismerni. Bán Attila őrnagy, a budapesti Hadtörténeti Múzeum igazgatója – miután megvizsgálja az 1848/49-es háromszéki ágyúgyártás technikai kivitelezését – megállapítja, hogy Gábor Áron zsenialitása az adott körülmények közt ötvözi a régi és az új technológiát, erre „egy átlagos mérnök képtelen lett volna”.
Egyed Ákos határozottan kijelenti, hogy „Gábor Áron a bécsújhelyi iskolában szerezte ismereteit az ágyúöntésről, ahová a háromszéki határőrezred küldte”. Erről nem tudunk semmit, de Gábor Áron ide is eljuthatott. Mária Terézia királynő a 12. században épült, majd a 15., 18. században átépített, gyönyörű Babenberg-kastélyban alapítja meg az 1752-ben róla elnevezett katonai akadémiát, a Theresianische Militärakademie-t. Kovács László szintén Bécsújhelyt emleget. Jakab Elek úgy tudja, hogy Gábor Áron a 2. székely határőr gyalogezred 11. századából 1840-ben került a birodalmi 5. tüzérezredbe, ahol „hivatásos tüzérkatonaként” szolgál. Azonban kétévi itt-tartózkodás után, 1842. október 14-én hazamegy Székelyföldre, mert nem teljesül kívánsága, hogy a „cs. k. tüzér hadtesthez (Bombardier-Corps) fölvétessék”. Ez utóbbi állítás ellentmondással terhelt. Még elképzelni sem lehet, hogy egy hadseregben, ha egy katonának nem teljesül valamilyen vágya, kívánsága, akkor az illető saját akaratából leszerel és hazamegy. Elfogadhatóbb az, hogy Gábor Áron ellentétbe került a tüzérezred tisztjeivel, így érthető módon a 2. székely határőrezred parancsnoksága hazarendeli saját joghatósága alá. Ez azt is jelenti, hogy Gábor Áron nem hivatásos pesti tüzérkatonaként jut el a Bécsi Hadmérnök­kar előadásaira. Erről egyértelműen tudósít Orbán Balázs és Nagy Sándor is. Ők úgy tudják, hogy Gábor Áron magánszemélyként látogatja a bécsi hadmérnöki előadásokat. Imreh István Nagy Sándor emlékei alapján megállapítja, hogy Gábor Áron úgy jelenik meg, mint „aki mesterlegényként valósággal beszökik a tudományokról előadók termeibe”. Gábor Áron tehát bejut a Hadmérnökkar előadásaira, ott tanulja az „ágyúöntés mesterségét, az ércelegyítési arányt”, jegyzetel, és tanulmányozza a német nyelvű szakkönyveket. Orbán Balázs úgy véli, Gábor Áron ösztönszerűleg megérezte, hogy „e tanulmányait egykor hazája javára fordíthatja”.
(folytatjuk)