Az említett életrajzírók szerint négy évig volt határőrkatona és sorezredbeli tüzér! Mivel Orbán Balázs és Nagy Sándor is a székely társadalmi viszonyok alapos ismerői, nem képzelhető el, hogy ne ismernék a székely határőrség intézményét. Ők nagyon jól tudják, hogy a székely határőrök 18 éves kortól 50 éves korig, tehát 32 éven át katonakötelesek. Elírás történt tehát a javából, azaz 14 év helyett 4 év került a szövegbe. Nagy Sándor könyvében – az 1896-ban kiadott Háromszék önvédelmi harcza 1848–1849-ben – több alkalommal is megjegyzi, hogy a háromszéki negyvennyolcas eseményeket Orbán Balázs ama szöveg alapján közli majdnem szó szerint, amelyet ő írt és adott át A Székelyföld leírása című kötet számára. Így válik érthetővé, hogy könyvükben ugyanaz a téves szám olvasható. Gábor Áron 1831-től 1845-ig, azaz 14 évig állt katonai szolgálatban. Jakab Elek és Bakk Endre szintén néhány éves katonai szolgálatot emleget. A magyarázat egyszerű, ők forrásként Orbán Balázs könyvét is használják, és lehet, hogy összekeverik a sorkatonaságot a határőri intézménnyel.
Téves elképzelés, hogy egy katonának alkalmatlan határőr kénye-kedve szerint jelentkezhet sorkatonának. Bakk Endre úgy tudja, hogy Gábor Áron a székely határőrség kötelékében 1839-ig teljesít szolgálatot, majd 1840-ben hazamegy, és „immár harmadszor öccse helyett, újra fölcsapott tüzérnek, s egészen 1845-ig” marad a tüzérségnél. Jakab Elek is írja, hogy„1840-ben ismét szolgálatra jelentkezett, de most Pestre a cs. kir. 5-ik tüzérezredhez”.  Ez így zavaros, bizonyára arról lehet szó, hogy 1840 táján Gábor Áron a határőrség parancsnokságának kivételes engedélyével – a gyulafehérvári kiváló tüzéri felkészültségére és érdeklődési körére tekintettel – átkerül a határőrségtől a hivatásos tüzérezredbe. Téves az, hogy Gábor Áron a székely gyaloghatárőr ezredbe numerus alá vett Imre öccse helyett tüzérnek jelentkezik? Gábor Áron sem maradhat sokáig a pesti tüzérezredben, mert hazarendelik a határőrséghez. Jakab Elek kétévi tüzérkatonai szolgálatot emleget, ahonnan Gábor Áron 1842-ben leszerel. Imreh István úgy véli, hogy „nehéz elhinni azt is, hogy a testvér, Imre helyett a tüzérekhez állhasson be Gábor Áron”. Azzal érvel, hogy „az öcsnek a berecki gyalogszázadnál van már hosszú évek óta fennálló kötelezettsége. 1843-ban különben éppen a mentességért küzd Gábor Imre, és sikerrel.”
Nyugállományba kerül
Gábor Áront egészségi állapotára való tekintettel 1845-ben nyugállományba küldik. Életrajzát tanulmányozva egyértelmű, hogy nehezen viseli a megaláztatást. Orbán Balázs leírja, hogy szerette volna folytatni műszaki tanulmányait, de ebben „meggátolta az ezredparancsnokság”, amely a székelyből nem értelmes embert, hanem gépet akart nevelni. Az első nagy csapás 1831-ben éri, amikor kollégiumi tanulmányainak megszakítására kényszerül, így nem végezhet felsőfokú iskolát sem, hisz a katonai vezetés megtagadja még a középfokú kollégium negyedik osztályának elvégzését is. Már kora ifjúságában szembesül az osztrák uralom magyarellenességével, látja, hogy a kényszerhatárőrré tett székelység a katonai ranglétrán nem halad előre. Bizonyára az elkeseredett Gábor Áron – akit 1848/49-ben határozott és nagyon kemény katonatisztként ismerünk – kinyilvánítja haragját, elégedetlenségét, amiért akadályozzák tüzérségi tudásának gyarapítását és a katonai ranglétrán való előrehaladását.
A pesti tüzérezredből való hazarendelése annyira megrendíti, hogy „oly kedélymeghasonlásba jött, hogy többszörös őrültségi rohamai voltak, s emiatt aztán mint hasznavehetetlent jubilálták” és nyugállományba helyezték. Kovács László Nagy Sándorra hivatkozva említi, hogy „elterjedt eszelősségi híre miatt felszabadíttatott (jubiláltatott)”. Amikor hazahívják Pestről, akkor csak egyszerű közvitézi, illetve káplári rangfokozattal kénytelen szolgálni a határőrségnél. Ismerve az 1848/49-es forradalmárt, az ágyúöntőt, a tüzérségi oktatót és katonatisztet, arra kell gondolnunk, hogy Gábor Áron, miután a határőrezred parancsnoksága visszarendeli a pesti tüzérezredtől, arra törekszik, hogy kilépjen az aktív határőrök soraiból. Imreh István úgy gondolja, hogy „Gábor Áron – felhasználva rosszabbodó lelkiállapotát és talán mások támogatását is – elérte, hogy a határőr-katonaság valamelyik tartalék zászlóaljához vagy a végleg nyugállományba helyezett sorába kerüljön”.
A határőrség intézménye az elnyomás jelképe
Jakab Elek írja, hogy 1848 tavaszán, amikor Klapka Györggyel a katonarendű székelység helyzetéről beszélgettek, megállapítják: a határőrségbe sorolt székelység teljes kiszolgáltatottságban, függőségben, olyan sajátos jogi helyzetben él, mint a jobbágy. Az ősi birtokát csak haszonélvezeti joggal használhatja, mintha az osztrák állam nemes úr lenne, és ők kincstári jobbágyok. Érthető, hogy a határőrségbe sorozott székely elégedetlensége megalapozott. „Elbeszéltük – írja a történész –, hogy az elaprózott birtokú, jobbágytalan székelységnek ősi törvényei ellenére” adó alá vetése, szabadságjogaitól való megfosztása miatt sérelmeinek emlegetése indokolt.
Az osztrák szervezésű székely határőrség – 85 évig tartó fennállása idején – több ezer tanulni vágyó székely fiatal társadalmi felemelkedésének lehetőségét töri ketté. De a katonai pályán való előrehaladásukat is gátolják. Erre ismételten példa Gábor Áron sorsa. Kovács László megállapítja, hogy Gábor Áron csekély katonai rangja sem tüzértizedesi, hanem csak gyalogostizedesi fokozat. Márpedig ezt Gábor Áron sérelemként éli meg, mert ha nem lehet inzsellér, mérnök, akkor mindenképp a katonai pályán szeretne előrejutni. Amikor 1842-ben egy tűzoltáson vesz részt, s katonai egysége nevében beszédet mond, „alpattantyús” ranggal szerepel. Ha nem kerül sor az 1848/49-es eseményekre, akkor ma már nem is tudnánk az ágyúöntésről híressé vált Gábor Áronról – állítja Orbán Balázs.
A katonai hatóság az ingyen katonáskodó székelység mindennapi életét (is) ellenőrzi. Az osztrák szervezésű székely határőrségbe a gyalogrendűeket, a lófőket, az egytelkes kisnemességet és a mezővárosok polgárait sorozzák. A huszárok a kisnemesség – ideértve lófőket is – soraiból kerülnek ki. A gyalogrendűeknek minden férfi tagja, míg a huszárcsaládokban egy férfi teljesít katonai szolgálatot.
A székely határőrök teljes kiszolgáltatottságát tükrözi, hogy házasodniuk is csak a katonai hatóság engedélyével lehet. Több olyan hivatalos pecséttel ellátott parancsnoki engedély maradt ránk, amely ezt igazolja. Egyiket 1847. július 5-én a 2. székely gyalogezred parancsnoksága bocsátja ki. Idézem: „A Gidófalvi születésű gyalog szám alatti hajadon Vitályos Ágnesnek ezennel szabadság adatik huszár Fejér Zsigmonddal páros életre lépnie, ha az ellen valami ezen Ezrednél tudva nem levő Egyházi akadály nem létezne. Adatott K.-Vásárhelyt Julius 3 án 1847. 2. Székely gyalog Ezred parancsnokságától. Dobay, ezredes. 4-ik Század.” A székelység nem véletlenül tiltakozik a határőrségbe való besorolás miatt. Bár a madéfalvi mészárlás után kénytelen beletörődni az ingyen katonáskodás vállalásába, elégedetlensége állandó, 1848-ig tart. Egyed Ákos találóan fogalmazza meg a székely katonarend helyzetét. Ettől szabadulni nehéz, mert „a határőr-katonaság éppúgy öröklődött apáról fiúra, mint például a jobbágyi állapot”. Mindezek ellenére a közmegítélés szerint a katonarendűek státusa még így is magasabb, mint a parasztoké (a jobbágyé, zselléré) és az új telepeseké.
A katonai terhek viselése sok időt rabol el, néha a gazdaságok munkaerő nélkül maradnak. Az 1764. márciusi katonai szabályzat 61. pontja lehetőséget teremt arra, hogy a határőr békeidőben fizetségért saját maga helyett katonát fogadjon az ezred parancsnokságának engedélyével. A gyalogrendű katonai szolgálatra kötelezett még akkor is, ha a családfő rokkant, ha gyermekei kiskorúak, illetve ha korábban altisztként szolgált, vagy idős. Katonát kell állítani a magánjellegű elfoglaltság (távoli iskolázás) miatt. A katonaállítás terhétől még az özvegyek sem mentesülnek. Szolgálattételre azonban „sem zsellért, sem pedig provintialistát (széki igazgatás alá esőt, jobbágyrenden lévőt – szerző megj.) nem fogadhatnak, nem küldhetnek; sőt, tartoznak katonaszemélyt fogadni”. Ezt tükrözi az 1808. április 16-i sepsiszentgyörgyi keltezésű katonai parancs is. A katonafogadás pénzbe kerül, erre nem mindenkinek van anyagi háttere. Ha az ezredparancsnokság úgy ítéli meg, hogy a megfelelő számú határőr biztosítása veszélybe kerül, megtagadja a továbbtanulás jogát is. Gábor Áron öccse mint jegyző a katonáskodás alól csak az Erdélyi Fő­kormányszék támogatásával szabadul, Gábor Áronnak viszont ott kell hagynia a kollégiumot. Hiába eminens diák, hiába a gépészet iránti érdeklődése, és akar felső iskolát végezni, „numerus alá” veszik.
A kiképzések ideje
A 2. gyalogezred 11. százada, amelybe Gábor Áron is tartozik, a gyakorlatok többségét Bereckben a gyakorlópajták vagy gyakorlócsűrök fedele alatt végzi, néha ott, ahová az ezredparancsnok rendeli. Kísérleteznek a vasárnap délutáni gyakorlatozással is, mert ennek Erdélyben régi hagyománya van. Példának a brassói városi tanács 1507-ben hozott rendeletét említem, amely kimondja, hogy a polgárok vasárnapokon a templomi ceremónia után céllövéseken, tüzérségi kiképzéseken, katonai gyakorlatokon és felvonulásokon vesznek részt, és a legjobb céllövőt jutalmazzák.
A határőrségnél azonban a kiképzés e módja nem vált be, nem hatékony. Gábor Áron gyaloghatárőri képzésére is októbertől márciusig havi négy egymást követő napon kerül sor. Mindezek mellett ősszel és tavasszal sor kerül a tábori (aktív) és a tartalékos zászlóaljak közös hadgyakorlataira is. Évente egyszer az 1. és a 2. székely gyalogezredek szintjén is gyakorlatoznak. Ez együtt évi 24–27 napi kiképzést jelent, ami nem nevezhető túlzó megterhelésnek. A napok száma azonban megduplázódik, ha hozzászámítjuk azt az időt, amit a felszerelések rendben tartására, a határőrizetre és a közmunkák végzésére fordítanak. Évi átlagban az ingyen katonáskodó székelység ötven napot kénytelen az idegen hatalom szolgálatában állni.

(folytatjuk)