Időnként vért vesznek és megdicsérnek:
bátor vagyok, nem sírok. Egyelőre
annyira szédülök, hogy vécére
menni is alig bírok.

Amikor apáék látogatóba jönnek,
vastag üveg választ el bennünket.
Most másfél évig diétázni kell. Anya
már első nap külön asztalhoz ültet.
 

A paradicsomleves ma

kifejezetten visszataszító. Rizs
úszik benne. Becsszóra, ehetetlen.
Apa szerint a ház előtt a járdán
kínjában fetreng az, aki megette;

vagy csak fekszik a hátán, és nyög,
hogy bizisten, soha többé nem eszik
ilyen szörnyű levest.

Attól tart, én is úgy fekszem majd
a konyhában, kővé meredve, ha
elfogyasztom – viszont ha nem,
a korcsolyát jó, ha rögvest szögre
akasztom,

mert ma már semmi sem lesz belőle.
Nem értem: miért kell erőltetni
a leves-evést, ha egyszer
kikészülök tőle?
 

A rossz idő

gonoszabb, mint a sapka.
Azt leveszem, de ez a szürkeség,
bármit csinálhatok, nem hagy
magamra.

Ilyenkor végre igaza lesz annak,
aki szerint lyukas a nagy fejem.
Azon a lyukon bújik be a felhő,
mikor az órát figyelem, hogy
lehet-e kicsit aludni még –

és hopp, szivacsos fellegen ülök,
bennem is az van. Nehezen mozgok,
mint bogár a lágy viaszban, és nem
tudom, mi bánt, mi van, mit akarok.

Kiöntöm a teát, egy-két kilincsbe
beleakadok. Megyek az utcán, sapkás
alvajáró. Földrajzórán már nyitott
szemmel alszom.

Pitekantrópusz, humusz, kumulusz –
csak süssön végre ki a nap, és slussz.