Ott, ahol zúg az a négy folyó, ott, ahol szenvedni jó,
Ott, ahol kiömlött annyi drága vér, ezredévről mond mesét a szél...
A múlt héten 1956-ra emlékeztünk, összeszorult torokkal könnyeinkkel küszködtünk, de nemzeti büszkeséggel, mert nekünk, magyaroknak van mire emlékeznünk. A sportban is. Itt van például
Róka Antal.
Kászonújfalu szülöttje (1927. június 25). Megszületése után nem sokkal a család Brassóba költözött, de a gyermeket a csíkszeredai Katolikus Főgimnáziumban taníttatták azzal a gondolattal, hogy aztán egy lakáscsere útján maguk is Csíkszeredába költöznek. A lakáscsere nem jött össze. Antal pedig megpályázta a soproni Magyar Királyi II. Rákóczi Ferenc Honvéd Középiskolát. Sikerrel. Na persze, a beiratkozás kaucióját a szülőknek elő kellett teremteniük, ezért birtokuk egy részét eladták. 1944-ben a végzős Antal éppen vakációját töltötte Kászonújfaluban, amikor a falut megcsapta a közeledő front szele, rögtön csomagolt, és visszatért Sopronba, ahol leventekatona lett, s háborúba keveredett, majd angol fogságba esett. Hazatérése után a megpróbáltatások sora érte, volt cirkuszi trapéztornász, tanár... Tagja lett az Újpesti Torna Egyletnek, majd a Budapesti Egyetemi Atlétikai Klubnak, azaz a Tudományegyetemi Magyar Egyetemisták és Főiskolások Szövetsége Sport Egyesületének, 1950-től pedig a Budapesti Honvédnek. Remek távgyalogló volt. Első bajnoki címét 1949-ben szerezte 50 km-es gyaloglásban (4:43:35.0 óra), a következő évben mint Honvéd-versenyző meg is védte a címet. Ahogy közeledett a helsinki olimpia (1952), úgy javultak eredményei, 1951-ben 4:41:55.0-s idővel nyerte az 50 km-es gyaloglást, 1952-ben pedig egyenesen átírta a táv világcsúcsát: 4:31:21.6. De nemcsak az 50 km-es távét, hanem a 30 mérföldét (4:21:12.6), majd a 10 km-es világrekordot (49:23.4 perc) is... Következett Helsinki. Róka Antal ugyan nem írta át az 50 km-es táv világcsúcsát, de 4:31:27.2-es idejével felgyalogolt az olimpiai dobogó harmadik fokára a bronzéremért.
1953 a lazítás éve volt, már ami az időeredményeket illeti, mert Antal begyűjtötte a „kötelező” országos bajnoki aranyérmet, indult a bukaresti Világifjúsági Találkozón (VIT), ahol megnyerte az 50 km-es gyaloglást, s győzelmével hozzájárult a magyar atlétacsapat második helyének megszerzéséhez. A VIT után a berni Európa-bajnokság következett, és Antal újra bronzérmes lett 50 km-es gyaloglásban (4:31:32.2). A hosszúra nyúlt versenyidényt aztán egy szenzációs világcsúccsal – 50 km-en 4:28:45.6 – tette emlékezetessé, méghozzá úgy, hogy közben megjavította a 30 mérföld világrekordját is.
1955-ben megelégedett a bajnoki címmel (4:30:21.0), rá egy évre pedig átrepült az óceánon, hogy Melbourne-ben megvédje a Helsinkiben szerzett olimpiai bronzérmét. Melbourne-ben a nemzeti lobogóra fekete szalagot kötött, s ez lett a veszte... Versenyben volt a dobogóért menő küzdelemben, de aztán meg kellett elégednie az ötödik hellyel. Ezt viszont nem mindennapi esemény idézte elő. Az 50 km-es táv útvonalán szokás szerint hűsítővel kínálták meg, ez a hűsítő viszont mérget tartalmazott. Antal kórházba került, felépülése után pedig politikai üldözött lett, vádlott, ha így jobban hangzik. Sokáig külföldön maradt, és csak a hatvanas években tért haza. Magára hagyottan (felesége elhagyta) küzdenie kellett a megélhetésért, versenyezni többé nem engedték, egymást váltogatták munkahelyei, végül a Központi Sportiskola Sport Egyesület edzője lett. Siófokon hunyt el 1970. szeptember 16-án negyvenhárom évesen.
Arról szól a fáma, hogy egy második mérgezés vitte el. Tény, hogy soha többé nem látta szülőföldjét, a Kászonok vidékét, szülőfaluját, Kászonújfalut.
