Két íróembert hallgatva, akik ráadásul szeretnek is beszélni, nem sok esélye van a közönségnek arra, hogy sok mindent megtudjon róluk, munkamódszerükről, műhelytitkaikról. Murányi Sándor Olivér igazán kitett magáért a szombat esti teinbeli közönségtalálkozón, azonban jószerivel neki csak három kérdés feltevésére futotta.
Vendégeivel, Závada Pállal és Parti Nagy Lajossal való beszélgetése lényegében a tömörítés körül forgott – egyáltalán nem tömören.
Sepsiszentgyörgy erős színházi központ, indítsunk hát színházzal – javasolta bemelegítésnek Murányi Sándor Olivér. Merthogy mindkét íróembernek igenis sok a köze a színházhoz, Závada Pál több színdarab szerzőjeként jelentette ki, „vágytam rá, és irigykedem azokra, akik konstruktívan részt vesznek az alkotás folyamatában”, Parti Nagy Lajos meg, aki a 90-es évek elején úgy „belesodródott” a színház világába, hogy az megérintette „egyszer s mindenkorra”, nem is akar szabadulni ettől a világtól, mert jó nyelvi gyakorlatnak tartja, „meg nagy mákony a színház”. Mindezek ellenére nem tartja magát sem drámaírónak, sem igazi színházi embernek, „mindennek a peremén szeretek lenni”, mondta.
A goethei dichtung, azaz a tömörítés, a gondolatsűrítés kérdése az, ami már mélyebb vallomásokra adott lehetőséget. Závada Pál legújabb regényével, a Természetes fény cíművel mutatta be módszerét: „aggályosan, nehézkesen, több nekifutásra írok, aztán kétségbeesetten sűrítek harminc oldalt ötbe”, mondta, de e regényében a fényképeket is sűrítési „eszközként” alkalmazta, akként válogatva a bekerülő fotókból, hogy „kiváltsanak egy csomó dumát”: a kép és a szöveg akár párbeszédnek képzelhető helyzetbe kerüljönk, magyarázta, és ami ebben a legizgalmasabb, hogy leleplezzék egymást, tette hozzá. Parti Nagy Lajos beismerte, a sűrítéssel könnyebb a dolga, hiszen alapvetően költőnek tartja magát, a költészet meg „bizonyos dolgoknak a lehető legkisebb helyre sűrítése”. Költőként is erős kalandvágy kínozta, sok mindent kellett kipróbálnia a nyelvből, ezért nem esett nehezére prózát írni: „az írói szocializációm valójában költői szocializáció, a lényeg: zsebkendőnyi helyen mozogni”. Azért bevallotta, irigyli a prózásokat, akik „hosszú éveken át a saját világukban kelnek és oda térnek este vissza”, valamint azt is beismerte, erős a csábítás benne arra, hogy egyszer írjon egy hosszú regényt.
Az eddigiek illusztrálására felolvasás szakította meg a beszélgetést, mely aztán befejezésként a pesszimizmus felé sodródott: Parti Nagy Lajos fogalmazta meg, a mai magyar társadalomban „az író helyzete egyre marginálisabb, nem is az íróké, hanem a szépirodalomé, hiszen egyre jobbak az olvasók, de egyre kevesebben vannak. Az más kérdés, hogy e kevesek el tudják-e tartani az irodalmat, mert aki olvas, az nem tud könyvet vásárolni, de még mindig elég erős az irodalom ahhoz, hogy beszéljen arról, ami körülveszi. Most Magyarországon nagyon vacak a helyzet, de ez nem lesz mindig így” – mondta a posztmodern költőkirálynak becézett Parti Nagy Lajos.
