Szomorú ez a nap mindannyiunk számára, de a legszomorúbb talán mégis azoknak, akik messze idegenben az ablakban gyújtanak egy-egy gyertyát elhalt szeretteik emlékére. Mi, uzoniak ezen a napon általában fekete gyászruhába szoktunk öltözni, és a szépen rendbe tett sírokon este, sötétedéskor meggyújtjuk a gyertyákat. Uzon népe nagy többségben református, de ezt a szokást átvettük a katolikus vallásúaktól, és előszeretettel gyakoroljuk is. Gyermekkori emlékeim közül a valamikori rezesbandát szeretném kiemelni.
A fúvószenekar, vagyis az uzoni rezesbanda minden halottak napján este a község parkjában álló Hősök emlékoszlopánál kezdte a muzsikálást. Ilyenkor a legmeghatóbb, szomorú dalokat fújták, mint például: Ha­rangoznak a mi kis falunkban, Felmegyek a doberdói nagy hegyre, Édesanyám is volt nekem...
Íme egy nóta szövege, mely talán már az I. világháború idején ismert volt, és nagyapám sokszor énekelgette munka közben:
,,Nem lesz egy tenyérnyi hely sem puszta síromon, / Elesett katonák teste lesz a vánkosom / Ahova le fognak tenni, / Síromra nem borul senki, / Senki, aki él, / Tavasz sem fakaszt rám zöldet, / Elhordja rólam a földet messze majd a szél. / Fiúk, felettünk az idő eljár, / Fiúk, felettünk elrepült a nyár. / Nem látom többé a kicsiny falut, / Nem látom többé a rácsos kaput, / Mondják meg, ki majd hazatér, / Idegen földben pihenek én.”
Ezek az énekek már a szövegükkel sugallták a fájdalmat, a mély emberi érzéseket, melyek megillették azokat, akiknek sírjai jeltelenek, és hozzátartozóik nem is tudják, hol pihennek drága hamvaik.
A központból a rezesbanda felvonult a temetőbe, ahol minden elhunyt zenésztársuk, valamint a volt presbiterek, megyebírók, tanítók és más köztiszteletnek örvendő személyek sírjánál zenélt, de másutt is, ahova a családok meghívták őket (főleg fiatalon elhunytak sírjánál).
Az 50-es, 60-as években még összegyűltek a nagy családok egy-egy rokonnál, nagynéninél, és együtt elfogyasztották az első töltött káposztát. Szokás volt még a kalácssütés is erre a napra, de csak üreset sütöttek (vagyis semmi töltelék nem volt benne). Ilyenkor elbeszélgettek, elmeséltek egy-egy régi történetet az elhunytakról. Mi, gyermekek a kicsi széken ülve hallgatóztunk illedelmesen. Így tudtunk meg sok érdekességet... Az öregek olyan szépen tudtak beszélni a régiekről, hogy szinte láttuk az elmondottakat. Így ismerhettük meg azt, amit mi már nem tapasztalhattunk korunknál fogva, hogy ki tudott jól gazdálkodni, fonalat felvetni az osztovátára (ezt legjobban az alszegben Tóth Anika néni és Váncsa Idus néni értette), hogy milyen jól tudott főzni, sütni Lepedusné és Koréh Katica néni. Megemlékeztek a jó gazdákról, ki hány ökröt tartott, hogyan szántottak, vetettek, idejében, s nem kapáláskor, mint a lusta, nem szorgalmas emberek. Beszél­tek a híres szabókról, a Lepedusokról, a Béres családról, a Vida leányokról, kitűnő építészekről, kőfaragókról (Puskás, Krajgero), az asztalosokról (Baczoni család, Szigetiék, Mannaiék stb.), a kádárokról (Fehér Antal, Fehér László), a kovácsokról (Tímár család, Imreh József), Barabás patikusról, aki szabad idejében szépen zongorázott, és sok szegény embernek ingyen is adott gyógyszert. Sokan emlegették, hogy a II. világháború első halottja Kese Józsika volt, és azt is, milyen keservesen sírtak az édesanyák, mert senki sem tudta, mikor szól majd az ő fiáért is a harang.
Ezek a szép emlékek életem meghatározói, de úgy érzem, az is elgondolkodhat, aki olvassa ezen sorokat, és felidézheti a múltat, mely egyedi és megismételhetetlen.
Este a legszebb az uzoni temető. Elmosódó alakok, sok férfi és gyermek. És mindenütt virág. Az öreg sírokon, a mohos keresztek alatt a márványvázákban kertben szedett krizantém és őszirózsa. Álldogál mindenki és csendesen beszélgetnek. A gyermekek nagyon szeretik ezt a napot.
Égnek a gyertyák, száz és száz kicsi láng a végtelen estében. Nem tudom, hogy van ez, de ilyenkor az emberben feltör a vágy, hogy ott legyen. Legye­nek áldottak, akik vigyáznak ránk.

Ambrus Anna