Hol volt, hol nem volt, de nem igen közel, se nem igen messze, volt egyszer egy ember – ej, dehogy egy ember! Három ember, három. Juhász volt az első, vadász a második, mesemondó a harmadik. Mit gondolt, mit nem ez a három ember, nem egyebet egy nagy semminél, elég az, hogy elindultak vándorolni, csupán azért, semmi másért, hogy világot lássanak, s szemet széjjeltátsanak.
Hát csak mentek, mendegéltek, közbe-közbe üldögéltek, heverésztek, ettek, ittak, vígan voltak, aztán tovább kutyagoltak. Hej, Uram, Teremtőm, egyszer csak mit látnak! Szemet-szájat tátnak! A szemüket meregetik, semmiképpen sem hihetik: sűrű erdő közepében, egymagában, bánatában, ott sétálgat egy liba!
– Ejnye de jó, cimborák! – rikkant a vadász akkorát, hogy az erdő zengett, csengett, s nosza, nyomban célba veszi a libát. Szól a puska, nagyot durran, szegény liba egyszeribe elterül – eltalálta emberül!
Bezzeg örült juhász, vadász, mesemondó, lesz most pompás vacsora, milyet nem ettek soha, s nem jön utána kontó, nem bizony! Tuskót, ágat összehordtak, meggyújtották, a libát megkopasztották, nyársa húzták, s megsütötték ragyogósra, ropogósra.
– Bicskát elé! – szólt a vadász, nemkülönben a juhász. Hej, de a mesemondónak nem volt ám bicskája, s ily szókra nyílt szája:
– Várjatok csak, cimborák! Ezt a pompás vacsorát ne együk meg mostan! Három ember s egy liba, lesz még ebből galiba, mert hármunknak meg se kottyan. Azért hát én azt ajánlom, feküdjünk le, aludjunk el, aztán reggel az álmunkat mondjuk el, s ki a legjobb álmot látja, száját nem hiába tátja: azé legyen a liba, s nem lesz köztünk galiba.
– Jó lesz biz’ a, jó lesz biz’ a! – mondá a vadász is, mondá a juhász is, s nosza, mindjárt lefeküdtek, elaludtak mind a hárman. Mit mondok, hogy mind a hárman? Elaludt a juhász, el a mesemondó, de nem ám a vadász, az egyezségbontó! S halljátok csak, mit csinált! Míg a juhász s a mesemondó jó hangosan hortyogott, bicskáját elővette, a libát megette, meg ám egy falásig, aztán nagyot ásít, s elszundított legott.
Hajnalodott, kivirradt, a juhász felkászálódott, fel ám a vadász is, a mesemondó is, s kérdezi a mesemondó:
– No, hadd hallom, mi álmot láttatok?
Mondotta a huncut vadász, az egyezségbontó:
– Először te mondd el. Te vagy mesemondó!
– Jól van, hát elmondom. Én azt álmodtam, hogy galambbá változtam, s az égbe repültem. Amikor éppen odaértem az ég első kárpitjához, sok-sok angyalt láttam! Ott azonban meg nem álltam, továbbszálltam az ég másik kárpitjához, ott meg sok-sok lelket láttam, köztük öregapámét is, s lásd, itt vagyok mégis!
– Hát te juhász, mit láttál, add elé szaporán – kérdezte a mesemondó.
– Én meg, amikor láttam, hogy lettél galambbá, változtam sólyommá, űzőbe vettelek, s merthogy éhes voltam, biz’ én megettelek!
– Én meg, szólt a vadász, amikor láttam, hogy az égbe repültök, gondoltam magamban, vissza nem is jöttök, míg a világ világ, s megettem a libát!
Amíg e mesét csináltam, közben el-elszundikáltam, s én magam is álmot láttam, de nem láttam egyebet: Gallér híján köpönyeg, hazudtam, mert volt, kinek!
