De egy liba elmaradt,
tiblábolt a domb alatt,
vergölődött jó sokáig,
felért a hó a hasáig.

Éva akkor leszaladt,
felkapta a madarat,
hű! nehéz volt, mint a só,
sárga lába csupa hó.
Furcsa is a libaláb:
volna tollas legalább,
hártyás ujja puszta, pőre,
nincs cipője, csak a bőre.
Éva, amint karba kapta,
kesztyűjével tisztogatta,
futott vele, úgy cipelte,
szinte vállig fölemelte,
liba nyaka válla mellett
hosszú sálként hátra-lengett.

Vitte Éva a libát,
mint egy nagy, kövér babát,
fönt a dombon földre rakta,
havas tollát simogatta,
de az rá se hallgatott,
azt se mondta: jónapot –
háttal fordult, s hófehéren
elgyalogolt a sötétben.