Erdővidéki sportcsillagok címmel kerekasztal-beszélgetésre került sor múlt héten a baróti Erdővidék Múzeumában. Lapunk munkatársa, Áros Károly jóvoltából bővebben esett szó e régióból kikerült jeles sportolókról: az 1936-os berlini nyári olimpián részt vevő Bodosi Mihályról, a magyar labdarúgás egyik sikeredzőjéről, Baróti Lajosról, az elmúlt évtizedekben kiemelkedő teljesítményt nyújtó focistákról, Bedő Ákosról és Nagy Sándorról, a kézilabdázó Urák Péterről, s hallhattunk történetet arról is, miként nem sikerült az egyik nagytatája alapján erdővidékiek közé sorolható világklasszis műkorcsolyázó Sebestyén Júliát meginterjúvolni. Már mindez elég lett volna, hogy kellemesen eltöltött estként tartsa számon az eseményt a mintegy harminc érdeklődő – ám a legjobb hátravolt még. A napokban nyolcvanadik születésnapját ünneplő Derzsi Ede korát meghazudtoló frissességgel mesélt életének és sportpályafutásának évtizedeiről.
Derzsi Ede Baróton született 1934-ben. Mint mondotta, egészséges, Istentől mozgékonysággal megáldott gyermek volt, amivel bizony néha édesanyjának szomorúságot is okozott. Otthon a labdarúgás volt a bevett sport, tehát azért lelkesedett, ám amikor édesapját korán elvesztette, s a római katolikus egyház ösztöndíjat biztosított számára, hogy Székelyudvarhelyen folytathassa tanulmányait, a kézilabdázás felé fordult. Akkoriban a székely kisváros a nagypályás kézilabda bűvöletében élt: komoly, presztízsértékű meccseket vívtak az iskolák diákjai (sőt, tanárai is!), ő pedig termetével – tizenhat esztendősen már 194 centiméter magas volt! – és labdaérzékével is kimagaslott, kapusként oszlopos tagjává vált tehát gimnáziumi csapatának.
Székelyudvarhely után Brassóban folytatta tanulmányait, ahol atletizálni kezdett, ám meglehetősen jó eredményei ellenére mégis a röplabdánál kötött ki. A fémipari technikum elvégzését követően Bákóba került, ahol a másodosztályban jól teljesítő csapatnál megtalálta helyét, s nem késett az ifjúsági röplabdatáborba való meghívás sem. Ott felfigyelt rá a Bukaresti Dinamo edzője, Gicu Constantinescu, s hamarosan a válogatottnál találta magát. Tizenöt esztendeig kirobbanthatatlan volt a sikert sikerre halmozó aranycsapatból: az 1964-es tokiói olimpián negyedik helyezés, világbajnoki ezüstérem Franciaországban 1956-ban és Csehszlovákiában 1966-ban, bronzérem Brazíliában 1960-ban, a Szovjetunióban 1962-ben, az 1963-ban Romániában rendezett Európa-bajnokságon aranyérem, 1955-ben hazai pályán, illetve 1958-ban a Csehszlovákiában sorra kerülő kontinensbajnokságon ezüstérem, aranyérem az 1957-es párizsi és az 1961-es szófiai Universiadén, 1968-ban a Bajnokcsapatok Európa-kupájában második helyezés.
Mi volt hosszú sportéletének titka? Egyértelmű a válasz: a sport szeretete. Napi programjuk reggel hétkor edzéssel kezdődött, majd tisztálkodás és reggeli után kötelező pihenés következett, tizenegytől egyig gyakorlás, ebéd és pihenés, délután öt óra után még két-három óra tréning zárta a napot – mégsem érezte tehernek. Az amatőr státusban levő sportolók – természetesen, azon időkhöz képest jól fizető állásuk volt, de pénzt röplabdázásért mindössze egyszer kapott – teljes elhivatottsággal végezték nap mint nap feladatukat. Volt olyan időszak is, amikor tíz hónapot töltöttek szeretteiktől távol, de szerették, sőt, mondhatni, imádták sportjukat, nem érezték áldozatnak azt.
Pályafutásának vége felé járt, amikor Franciaország edzőket kért a sportágban fejlettebbnek számító Román Röplabdaszövetségtől, mire az idősebbek közül őt is elengedték. A Setei Arago Klubhoz 36 évesen került, s két évet játékos-edzőként húzott le. Szerette a kis klubot, őt is a helybeliek, de a hazai szövetség arra hivatkozva, hogy szükség van rá, hazaparancsolta. Akkora szükség volt rá, hogy – bár visszahelyezték jogaiba, s rangját is visszakapta – fél évig a munkanélküliek életét élhette... Ebben az időszakban érlelődött meg benne és nejében, Mátray Erzsébet újságíróban az elhatározás, hogy hazajönnek. Amíg a folytonos edzőtáborozás és a meccsekre való felkészülés időszakát élték, nem volt olyan idegen Bukarest – a napi rutin elvonta figyelmüket, nem is gondoltak rá –, ám a tétlenség időszakában már hidegnek érezték a fővárost, kapva kaptak az alkalmon, amikor felkínálták a lehetőséget, hogy a Brassói Dinamo Sportegyesület technikai vezetője és alelnöke legyen. Nejével közösen megírta az életét és pályafutását összegző, A labda kerek című könyvet. Az Előre Kiskönyvtára sorozatban 1975-ben meg is jelent, de a cenzúra annyira megcsonkította, hogy a román nyelvű változat kiadását már nem is vállalta – természetellenesnek és lovagiatlannak tartotta, hogy az időközben külföldön „ragadt” csapattársakról és ellenfelekről egyetlen szót nem írhatott, de még nevüket sem sorolhatta fel. Igen, a lovagiasság és nem a vérre menő rivalizálás jellemezte az ötvenes-hatvanas évek röplabdázóit. Mi sem bizonyítja ezt jobban, hogy 1973-től kezdődően az egykori ellenfelek az évenként megrendezett találkozókon barátként gyűlnek össze, emlékeznek és mulatnak egy kicsit.
A kerekasztal-beszélgetés végén évfolyamtársak és tisztelők köszöntötték a város díszpolgárát, s kérdezték a nyolcvanéves Derzsi Edét. A röplabdát, hálót és bírói sípot formázó ünnepi torta felvágását igencsak váró Demeter Gergő türelmetlenségét legyőzve, az elemista gyermekek bájával faggatta a kedves óriást arról, milyen is a röplabda. Derzsi Ede magát nem meghazudtolva, humorosan válaszolt: a sport természetellenesnek mondható, hiszen a röplabdában a játékszert nem megtartani, hanem tőle szabadulni kell, azaz úgy kell a labdát az ellenfél térfelére ütni, hogy az ne tudja visszaadni. A két, egymással szemben álló fél között ott a háló is, tehát a verekedés kizárva!
.jpg)
