Nézzük, mint ír Caragiale a tizenkilencedik század vége felé a címben nevezett emberfajról? „A honfi elszánt patrióta, kérlelhetetlen nacionalista és csontja velejéig román! Ezt mindenkinek tudnia kell!
A honfi, ha kormánypárti, isteníti, ha szerencsétlenségére lehetetlen, hogy az legyen, akkor, mint ellenzéki, siratja Romániát, de mindkét esetben bolondulásig szereti. Ezért dühödten gyűlöl mindent, ami nem román, ami nem nemzeti.”
Amióta ezt leírta népe okulására, eltelt körülbelül százharminc esztendő. Változott valami? Nem, mondhatjuk mély meggyőződéssel (tudunk, amit tudunk), mi változott volna? S végeredményben mi az a százharminc év több mioritikus nyugalommal és oly sokat hangoztatott türelemmel végigélt évezredhez képest? Egy miccenés.
Annyiban mégis változott a helyzet, hogy akkor, Caragiale korában, amikor a román királyság német királyával az élen kiépült a tülekvésnek, a tereken, pártirodákban és vendéglőkben, kocsmákban ágált, hangot adva felháborodásának és nemzetféltésének, ma viszont, hála euró-ázsiai hazugságládáknak, átköltözött a televízió korántsem imaginárius terébe. Választások előtt és között gyönyörködhetünk benne, s láthatjuk: rögeszméi, mániái mit sem változtak. Valami mégis változott, a fejlődés következtében – lehet, hogy van, lehet, hogy nincs, ezt most hagyjuk – megjelent az általános és teljes választójog. A virtus idomult a korszellemhez. Hogy ez mit is jelent pontosan Abszurdisztánban, nehéz megmondani, nyilván elsősorban azt, hogy fajra, nemre való tekintet nélkül minden romániai választó, ha betöltötte a tizennyolc esztendőt, választhat, az urnák elé járulhat, voksával bizonyíthatja jelenlétét és politikai akaratát. Már persze, ha egyáltalán eljut odáig. (Nyugaton a diaszpóra szavazni szándékozó képviselői ezért-azért korántsem mindannyian juthattak el.) De itt a nép is, az istenadta nép. Az egyik televízióban egy tapasztalt riporter elmesélt egy történetet, most közkinccsé tesszük: még Constantinescu és Iliescu versengésének idején, valahol Havaselvén, egy kicsi faluban megkérdezett egy öreg nénit: ha nem sérti meg, elárulja, hogy kire szavazott? Hogyne, bólogatott lelkesen a néne, Iliescu elnök úrra. S ha nem sértem meg, miért? Nem sért meg, fiam, azért mert ő az elnök. És Constantinescura mikor fog szavazni? Majd ha ő is elnök lesz. Mondhatnánk persze, ez határeset, ilyen ma már nincs. Erről nem vagyunk meggyőződve, ezért azután nem is jósolunk, ki lesz az elnök, hiszen lényegében egyik sem volt még. Ez határeset.
