Legszebb kincs az emlékezés, és úgy látszik, az idei is ennek jegyében telt, akár a többi. Megemlítek pár fontosabb eseményt Szentivánlaborfalváról 2014-ből.
Március 15-én megemlékeztünk a magyar forradalom és szabadságharc 166. évfordulójáról, amelyben a laborfalvi Berde Mózsa nagy szerepet vállalt és töltött be.
Ez alkalommal megkoszorúztuk az iskola falán elhelyezett Berde Mózsa-plakettet, a templomkertben álló kopjafát, valamint négy hősi halottunk fejfáját.
Július 31-én az eresztevényi temetőben nagyszámú résztvevővel a Gábor Áron-emlékműnél avattunk és koszorúztunk kopjafát a nagy székely hős születésének 200. és hősi halálának 165. évfordulóján, mert a kökösi és a hidvégi csatában 1849-ben szentivánlaborfalvi önkéntesek is harcoltak.
Augusztus 4-én a Nyergestetőn sok-sok résztvevővel együtt emlékeztünk az 1849. augusztus elsejei nagy ütközetre, ahol a Tuzson János vezette székelyek vívtak csatát az orosz hadsereggel. Itt is harcoltak a falubeli katonák, értük díszeleg a nagy kopjafaerdőben a szentivánlaborfalvi is.
Augusztus 26-án az Úz-völgyi gyászos esemény 70. évfordulójára emlékeztünk nagyon sokan. 1944. augusztus 26-án, a román átállás harmadik napján törtek be és léptek először magyar földre – román vezetéssel – a vörös hadsereg katonái, és óriási ütközet alakult ki, ahol sajnos több száz magyar katona halt meg. Falumból is két halott és egy súlyos tüdőlövést szenvedett áldozat volt. Az ottani hősök temetőjében, a 300 kis keresztes kertben is áll szentivánlaborfalvi kopjafa, amelyre rá van róva, hogy: ,,Itt védte hazáját 40 szentivánlaborfalvi székely határőr”, ezt koszorúzzuk a közös emlékművel együtt minden évben. Az én apám is ott volt.
November 4-én, a nemzet gyásznapján több száz résztvevővel együtt (tizenötödik alkalommal) elevenítettük fel a barcaföldvári II. számú gyűjtő- és haláltábor borzalmait, az 1944–45 évi gyalázatos népirtást. 1944 őszétől – miután a második világháború frontja áthaladt ezen a tájon – a román és az orosz hadsereg gyűjtő- és haláltábort szervezett itt, ahová nemcsak katonákat, de száz meg száz civilt fogdostak össze a környékről (mint sintérek a kutyákat), és vetettek gyalázatos kínzások (éheztetés és verés) alá. Falunkból is itt pusztult egy katona, akit a brassói állomáson fogtak el és vitték oda. Feleségét és négyéves gyermekét nem láthatta többé soha. De itt pusztult el közel ezer ártatlan fogoly is. Az emlékezők Erdővidék falvaiból (Szárazajtáról sajnos, az idén nem tudott eljönni Nagy B. Imre bácsi, ki még élő tanúja az eseményeknek), Kézdi-, Orbai- és Sepsiszékről jöttek nagyobb számban, de Brassóból, Földvárról és távolabbi helységekből is. Ott voltak a vitézi és veterán szövetségek, politikai és civil szervezetek, dalárdák is. Az egyházi méltóságok imával és prédikációval adóztak. Elhangzott a nemzeti és a székely himnusz.
A felsorolt néhány esemény nem csak az én kis falumat érinti, így hát emlékezni kell, emlékezni is fogunk, nem felejtünk.
N. Kányádi Mihály, Szentivánlaborfalva
