Köznapi értelemben szakértő a témához értő, tájékozott, tapasztalt, jól felkészült, szakmai vélemény megfogalmazására képes személy. Egy-egy szakterületnek elismert képviselője, köztiszteletben álló személyisége.
Nos, bevallom, én nem vagyok ilyen nagy felkészültségű valaki, csupán van saját véleményem a körülöttem zajló világról, annak kisebb-nagyobb, nagyon vagy alig lényeges dolgairól. Most két ügyben is szeretném elmondani, elmesélni azt, ami a szívemet nyomja.
Az egyik a szülőföldemmel, az azt éppen uraló államban zajló közelgő elnökválasztással kapcsolatos. Ez azért is különösen nehéz, mert régen eljöttem az egykoron bölcsőmet ringató tavaszi szelek fuvallata közelségéből, no meg a Nemere jeges lehelete sem ér már utol. Így – bár naponta olvasom a helyi sajtót – jogosan vethető szememre, hogy ne okoskodjak innen, messziről, hisz nem élem Sepsiszentgyörgyön a mindennapokat, régen elszakadtam a folyó élet valóságától, mit fáj nekem az egész? És van igazság e felvetésben. Ezért most csak a sajtóhírekre támaszkodva, a jelöltek fotóit nézve mondom azt, amit.
Rókát látok és medvét. Egyik sem a szívem csücske. Állatként sem. Hát még emberbőrben. Ám az egyik balkáni róka, vagy tán sakál. Lehet, mindegy, ha jellemüket nézzük. De balkáni. A másik sem maci, inkább germánul hideg. Jeges. Medve. De erdélyi. S ilyenkor ne feledjük az első forduló térképét: a nagy cipóból markánsan kifli és zsemle lett. Kifli által félig bekerített zsemle. Szép transzszilván föderáció. Európa határa. S bár ma kontinensünk nem épp fénykorát éli, lelkületében mégsem délkelet még. A mi gyökerünk meg ázsiai. Annak minden szilaj tisztaságával, amiről tán egyszer hivatalos tankönyvek is szólnak majd, elvetvén a „magas akadémiai fintorgást.” Az ázsiai jelző cseppet sem pejoratív. Sőt. Ősi, mitológiai táj, rejtegetett kultúra. Régi kiállásunk, harcos büszkeségünk, sorsba bele nem nyugvásunk, véleményt diktáló lappangó erőnk kellene most. És legyintve pártos sugdosásra, elhessentve naPonta sugallt voksbefolyást, kiállni tömbben – értsd: mindannyian – egykoron választott új hazánk, Európa mellett. Mely persze nem feltétlen jelent uniót. Tán egy pici föderációt... A mai világ a befolyásolásról szól. A bambává tételről. A média útján való távirányításról, az önálló gondolatról való leszoktatásról, a saját, józan paraszti eszünk használatának mellőzéséről, a véleményünk kimondása lehetőségének elfelejtéséről, az önálló cselekvésről való teljes leszoktatásról. Ezt a göncöt kellene most lerázni magunkról és szavazni. Ülepet megemelve, tenni. Magunkért. Nem a medvéért, de a róka ellen. Nem egy pártért. Gyermekeinkért. Hogy a magyar, a székely az maradjon, ami volt. Szikla.
A másik ügy, melyről szólnom kell, helyi. Békési. A választásokon túl vagyunk. De béke csak látszólag van. Hirtelen tele lettünk szakértőkkel. A városért aggódó, a tiszta közéletet féltő, nyájas és negédes hangú, behízelgő modorú, „pártokon átívelő”, egymással édesded kapcsolatban, szent megértésben levő maroknyi szakértő ül a városházán mellettünk. Még szerencse, hogy eleink jól megácsolták a tetőt, így nem szakad le egy-két szótiráda után. Esetleg a mi orcánk stabilitása forog veszélyben ilyetén képmutatás láttán. Komoly arcok, aggályos tekintetek, profinak öltöztetett, a „savanyú a szőlő” ex-káder által de jure alapon felkészített „ászkör”, kikről beszélek. Beszélek, de nem mindenkiről. Már említettem a közelmúltban: csak az vegye az inget magára, akié. Hisz vannak még rendes emberek, bárhol üljenek is.
Nos, minden mesének van tanulsága, talán ennek a rövid elmélkedésnek is. Talán ez: véleményedet mondd ki, magyar. Legyen az velős, legyen fanyar. Ne pöffeszkedj, ha másé az ék, magadat adni, az ékesség.
Pálmai Tamás
