Statisztikailag a román több mint fél évszázada egyetlen pillanatig sem mondott le a vörös opcióról. Ami nem feltétlenül kommunizmust jelent, legfeljebb akkor, ha valamilyen nevet kellett adni a román szabadságtól – a meggyilkoltak által elnyert és teherként a vállára vetett szabadságtól – való félelmének, a teli has mániájának („éhen halunk!” – egy túlsúlyosakkal teli, és a szemétbe dobott élelem terén Európában a harmadik helyen álló országban), az ingyen ital iránti sóvárgásának („ócsítsad, Istenem, a piát”), és a gondolkodás gúnyolódással és vihogással való felváltásának („inkább egy vidám nótát énekeljünk”), a csapatszellemes tolvajok iránti szimpátiának („nem baj, ha lopnak, de jusson nekünk is!”), az alamizsnák iránti sóvárgásnak és az alamizsnaosztók iránti hálának, a nyugalom iránti misztikus igénynek („jóemberek, nyugalomra van szükségünk”), vagyis a lelkiismeret elaltatásának, ha még nem műtötték ki teljesen.
A félelem neve – félelem a gondolkodástól, félelem a nem koldulástól, félelem attól, hogy nem sorba állítva terelnek bennünket asztalhoz, félelem attól, hogy nem sikerül a hatalom lábához kuporodni, félem a szabadságtól.
Tévedés azt mondani, hogy visszatértünk 1990-be. Mert sohasem hagytuk el igazán.
A sarló és a kalapács többé nem csépeli Romániát. De ha megnézzük a választási térképet, látható, hogy a sarló megmaradt, a régi Regát, Moldva és Havasalföld vörös sarlója, mely körbeveszi a 25 éve kék és sárga Erdélyt.
És melyet egy nap elsuhinthat.
CRISTIAN TUDOR POPESCU
(Gândul)
