Előre jól kitervelt provokáció, avagy a véletlenek sorozata hozta-e mozgásba 1989 novemberében a csehszlovák társadalmat? Erre még negyedszázaddal a rendszerváltó események után sem adtak egyértelmű választ a történészek. A bársonyos forradalomhoz vezető prágai diáktüntetés ugyanis ma már bizonyíthatóan több olyan mozzanatot is tartalmaz, amelyek háttere legalábbis kérdéseket vet fel.
Csehszlovákiában akkoriban november 17-e nemzetközi diáknap volt annak emlékére, hogy 1939-ben a nácik a prágai főiskolák bezárása elleni tiltakozáson agyonlőtték Jan Opletal egyetemistát. 1989. november 17-én, pénteken este hivatalosan engedélyezett diáknagygyűlés volt a prágai Albertovban, amelyet az állami ifjúsági szövetség szervezett. Az uralkodó kommunista párt vezetése megegyezett a szervezőkkel, hogy a diákok nem vonulnak a Vencel térre. A karhatalom is utasítást kapott, hogy a várható tüntetés résztvevői ellen nem szabad erőszakot alkalmazni. „Tudtuk, hogy nagyon érzékeny dátumról van szó, ezért mindenáron el akartuk kerülni az erőszakot” – mondta Miloš Jakeš, a párt akkori főtitkára.
Az albertovi nagygyűlés a feltételezéseknek megfelelően perceken belül az akkori rendszer elleni tüntetéssé változott. A résztvevők menetben elindultak a Vysehradon lévő nemzeti sírkert felé, ahol koszorúzással befejeződött volna az ünnepség. Az élen haladó Ludvík Zifcák egyetemista azonban a Moldva partján Vysehrad helyett a városközpont felé vitte a tömeget, amely azután a Národní trída bulváron, a nemzeti színház közelében szembetalálta magát a rendőrkordonnal. Zifcák az Állambiztonsági Szolgálat (StB) ügynöke volt, aki már hónapok óta a diákok körében tevékenykedett.
Miután a tüntetők rendőrségi felszólításra sem oszoltak szét, a karhatalom a hivatalos utasítással ellentétben erőszakkal vetett véget az akciónak. Máig sincs kielégítő magyarázata annak, hogy a hivatalos utasítás ellenére a rendőrség miért alkalmazott mégis erőszakot. Az érintett rendőrparancsnok azt állítja: csak így tudott véget vetni az akciónak, és megakadályozni, hogy a tüntetés a mindenkori prágai tömegakciók hagyományos helyére, a Vencel térre kerüljön. Az összecsapásban Zifcák még egyszer reflektorfénybe került: gumibotozás közben a földre esett vagy vetette magát, és néhány percig mozdulatlanul feküdt a földön, szinte halottnak tettetve magát. Ez a jelenet is segített azon fáma elterjedésének, hogy a rendőrség halálra vert egy diákot.
Petr Uhl neves ellenzéki, az illegális Kelet-Európai Információs Ügynökség (VIA) munkatársa később Drahomíra Drazskától, az egyik diákkollégium portásától úgy értesült, hogy a diákot Martin Smídnek hívják, a matematika–fizika kar hallgatója, és hogy később sérüléseibe belehalt. Annak ellenére, hogy a közlés valóságtartalmát Uhlnak nem sikerült ellenőriznie, mégis kiadta, s tőle vette át azonnal Michael Zantovsky, a Reuters akkori prágai tudósítója. Uhl, aki később a Cseh Távirati Iroda vezérigazgatója lett, nem szívesen emlékszik vissza az esetre, azt állítja, megtévesztették. Zantovsky, aki később Václav Havel elnök közeli munkatársa lett, szintén megtévesztésről beszél. Drazská sosem tudta hitelesen megmagyarázni, miért közölt ilyen hírt Uhllal. Arra, hogy ezzel valamilyen célt követett volna, bizonyítékok nincsenek. Bár néhány órával később a VIA cáfolta és visszavonta a hírt, az már élte a maga életét. A nyugati rádiókon és televíziókon keresztül gyorsan eljutott Csehszlovákiába is. A kommunista hatóságok a televízión keresztül vasárnap cáfolták a közlést, a képernyőn maga „a halálra vert diák”, Martin Smíd is megjelent, de a társadalmat már ez sem nyugtatta meg. Ráadásul a felvétel műszakilag nem sikerült túl jól, Smíd arca foltosnak tűnt, ami azt a látszatot keltette, hogy megverték, ami csak fokozta a zűrzavart.
A korabeli háttérhez tartozik az is, hogy a felelős párt- és állami vezetők a hét végére cseh szokás szerint vidékre mentek „víkendezni”. Az ellenzék sem várt fordulatot, Václav Havel vidéki házában tartózkodott. Arra azonban nincs hiteles magyarázat, hogy azon a napon miért tartózkodott Prágában Alexander Dubček, a prágai tavasz egykori vezetője.
Zifcák ma nem túl beszédes, állambiztonsági múltját nyíltan vállalja, és azt hangoztatja: az állambiztonság segítsége nélkül bársonyos forradalom nem lett volna. Ezt az álláspontot aránylag sokan osztják. Gyakori vélemény, hogy az események mögött Rudolf Hegenbart, az Állambiztonsági Hivatal akkori tényleges vezetője állt, aki a szovjetekkel egyeztetve cselekedett.
Többségi vélemény, hogy Hegenbart és társai így próbálták meg eltávolítani Jakest és társait pozícióikból, hogy a párt közelgő kongresszusán teljes egészében átvegyék a hatalmat. A képet kiegészíti, hogy a sorsdöntő napokban Prágában tárgyalt a szovjet KBG magas rangú küldöttsége. Hivatalosan az StB és a KGB együttműködéséről, nem hivatalosan állítólag az 1968-as reformok letörése után a korabeli szovjet vezetés (Leonyid Brezsnyev) segítségével hatalomra került, időközben megkövesedett és Gorbacsov-ellenes csehszlovák vezetés eltávolításáról.
Konkrét bizonyítékokat azonban itt sem tett le még senki az asztalra.
