Talán ötven négyzetméter sincs a régi polgári és paraszti ízlésvilágot egyaránt idéző bútorokkal, festményekkel és dísztárgyakkal otthonossá tett kis üzlet. Az érdekes egymás mellé rendezés különleges hangulatot áraszt. Sepsiszentgyörgyön, a Csíki és a Templom utca sarkán található régiségkereskedés tulajdonosai, Sándor Mária és Imre azt mondják, a történelemmel rendelkező, „beszélő” tárgyak közé belépők legtöbbje derűsebben távozik, ha vásárolt, ha nem.
– Hogy lesz valakiből régiségkereskedő? – kérdeztük Sándor Máriától.
– Elsősorban gyűjtőnek kell lenni. Engem akkor kezdtek a régi dolgok érdekelni, amikor gyerekként bújócskázva eljutottam a padlás zegzugaiba és a pince mélyébe. Nem tudtam ellenállni a kutakodásnak, s a játékot megszakítván, esetenként a több éves-évtizedes port leseperve, kíváncsian vettem szemügyre a talált dolgokat. Emlékszem, a legelső fellelt tárgy egy piros hátú, eső által enyhén megáztatott fedőlapú mesekönyv volt, aminek megtalálása újabb kutakodásra ösztönzött.
– Egyértelmű volt tehát, hogy felnőttként ezzel foglalkozzék?
– Nem, szó se róla, sőt, több mint egy évtizedig állami alkalmazott voltam. Igaz, amatőrként megpróbáltam régiséggyűjtővé válni, de hivatásszerűen csak akkor kezdtem, amikor bizonytalanná vált a munkahelyem, s férjem, aki hivatásos sportoló volt, támogatta elképzeléseimet. Elkezdtem, elkezdtük képezni magunkat. Előbb könyvekből és katalógusokból tanultunk, majd régiségkereskedőkkel alakítottunk ki kapcsolatokat, akiktől eredetiségvizsgálatot, behatárolást és egyéb alapfogalmakat sajátítottunk el.
Sok odafigyelést követel
– Mit vásárolnak szívesen?
– Nézzen szét az üzletben. Van itt tálaló, ruhásszekrény, kis fali polc, székek, asztalkák és heverők, régebbi és Sepsiszentgyörgy környékén ismert újabb festők művei, háztartási cikkek és kézzel, gondosan készített dísztárgyak. Én például nagyon szeretem a könyveket. Látszik, bár gépek nyomtatták és kötötték, de nagy figyelmet fordítottak rájuk. Száz év múltán is erős a kötésük, igényesek a fényképek és rajzok, valóságos illatuk van, s jó kézbe venni őket. Valahányszor a kezembe veszek egy-egy ilyen könyvet, úgy érzem, az örökkévalóságnak készült.
– Honnan szerzik be a régiségeket? Vagy másként kérdezve: kik az eladók?
– Az eladók zöme a nagyszülők, szülők örökségét nem megfelelően értékelők köréből kerül ki. A fiatalok beköltöztek városra, a tömbházakban nincs, hova tegyék a régit, s ha lehet, szabadulnának tőle. Sokan akkor sem tartanák meg, ha lenne hely, ahova menekíthetnék örökségüket, mert úgy gondolják, az új mellett nem néz jól ki a régi. Akadnak olyanok is, akik vásárokba járnak, s a potom pénzen megvásárolt régi könyveket, porcelánokat és dísztárgyakat elhozzák hozzánk. Vagy olyan, akinek nem sürgős eladni, de felújítani sem tudja a régi tárgyakat, ezért, ha jó helyre kerülnek a kedves, sokat szolgált darabok, kész megválni tőlük. Ilyenkor a címet teszem el, s ha vásárlójelölt akad, közvetítek.
– Régebb bevett szokásnak számított, hogy házalók járták a falvakat, s régi használati tárgyaktól a padlásra felkerült régi falusi bútorig mindent megvásároltak. Manapság nem éri meg házalni?
– Mi nem házaltunk és nem is fogunk. Hétfőn és pénteken amúgy is terepen vagyunk – ilyenkor mérjük fel a megvásárlásra felajánlott nagyobb tárgyakat, vagy készítünk fényképeket a szóba jöhető bútorokról a megrendelők számára – ami sok odafigyelést követel meg. Amúgy, bármerre járjunk az országban, azért nyitva tartjuk a szemünk, hátha valami kivételesen szép, megvásárolni érdemes darabot találunk. Volt rá példa, hogy férjem teljesen véletlenül talált rá és mentett meg egy eltüzelésre szánt bútordarabot a székely bácsi kezéből, de ez a ritka kivételek sorába tartozik.
Jó ízléssel összeilleszthető
– És kik a vásárlók?
– Nem feltétlenül a gazdag emberek – természetesen vannak tehetősebbek is –, de mindenképp olyanok, akik értékelik, megbecsülik a régit. A tehetősebbek a visszaszerzett falusi ingatlanokat, kúriákat rendeznék be a letűnt korok bútoraival. A fiatalabbak közt manapság nagy divat a régi és az új bútorok jó ízlésű elegyítése. Nemrég Brassóba adtunk el néhány bútordarabot, s a vevők bemutatták a házukat. Jól illett a hálószobába a régi aranykeretes tükör az új kanapéhoz és szekrényhez, a nappaliban pedig az ónémet az új ülőgarnitúrához. Amikor így társítunk, alapszabály, hogy az új mindig szerényebb legyen, úgymond fejet hajtson a történelemmel rendelkező előtt. Hogy is találna a tiritarka a biedermeierrel?
Szűkült a piac
– Valakitől hallottam, él egyfajta előítélet a régiségkereskedőkkel szemben. Ön tapasztalt ilyet?
– Igen, sajnos, többször is. Azt mondják, „lélekkereskedők” vagyunk, az emberek emlékeit pénzért felvásároljuk, majd az első jöttmentnek tovább is adjuk. Nem így van! Persze, pénzért veszünk és adunk, de közben egyfajta mentőmunkát végzünk, hiszen általunk a megunt bútorok olyan helyre kerülnek, ahol tényleg megbecsülik, s még hosszú időre hasznosak lesznek, sőt, a ház díszévé válnak.
– Üzleti szempontból mennyire éri meg manapság régiségkereskedelemmel foglalkozni? – kérdezzük most már az ügyei intézéséből visszatérő Sándor Imrét.
– Meggyőződésem, egy profi kereskedő már rég bezárt volna. Egyrészt későn nyitottunk, s a legértékesebb, legkönnyebben eladható holmikat már 1989 előtt eladták-megvásárolták, nekünk meglehetősen nagy utánajárásba kerül a maradék felkutatása. Aztán a vásárlók piaca sem olyan nagy. Kevesen vannak, akik hajlandóak pénzt adni a régi, legtöbb esetben felújításra váró bútorokra. És ott a nem minden esetben lojális konkurencia is. Léteznek olyan belga, holland és legújabban olasz cégek is, melyek a régi bútorok pontos másolatait készítik el, egyes kereskedők pedig – ha nem is kimondottan hazugságot állítva – antiknak állítják be, ami tovább szűkíti piacunkat. Rövidre fogva a választ: meg lehet élni belőle, de nem sikertörténet.
