Harminchárom varjúfészken meg hatvanhat vakondtúrás mohásabbik oldalán túl, északtól bizony délebbre, déltől pedig északabbra, tán keletre, de nyugatra, hanem mégis égtájtalan világ végén – volt egy ország. Ott élt a nagy Kupa király.
Kupa király nagyszakállú, s volt egy lánya: a világszép Kupica. Jöttek pedig kérni sorba szebbnél szebbek, jobbnál jobbak, daliásnál is delibbek, hanem az a hétszép szépség igen finnyás, válogatós, kényeskésen húzogatta orrocskáját, azt a csöppet.
– Megálljatok – így szólt végül Kupa király gurgulázva, ősz szakállát meg-megrázva. – Annak adom a lányomat, ki megmondja, egy kupába hány kupica fér bele?
Be is hozatott egy kupát, fölért az az arannyal vert mennyezetig, s melléje egy gyűszűnyi csöpp kis kupicát állított.
Vakargatta is a fejét a kérőnép, legénysereg. Odaállt az első mindjárt, s el is kezdte méregetni.
Drága nedű cseppent-csurrant, számolgatta is a legény, hanem már a közepénél összezavarodott.
Számolgatta a másik is, mérte, mérte, hány kupica fér a hatalmas kupába; körös-körül nagy csend volt a pompás ékű palotában.
Ez is addig mérte, mérte, méricskélte, egy iccére, két iccére, míg a végén azt se tudta, hányadán áll, s félreállt.
Jöttek sorba a többiek: egyik százat, másik ezret, a harmadik milliót, de egyik sem számolt jól.
Hát végül is ki maradt ott? Az a rongyos, keszeg legény, kinek csak a szeme tüzelt, és azt mondta: – Hát bizony én megmondom.
Félretolta a kupicát, mindenki fehérre vált, mások meg nevettek, incselkedtek vele.
– Na, odanézz, ez a fickó kupica nélkül mérné meg a kupát.
– Csak így szemre, szemmértékre, biztos eltalálja… – csúfolkodtak a legények, kik fölsültek az imént.
De a keszeg, rongyos legény ennyit mondott:
– Uram király, a kupába nem millió, nem is ezer, egyetlenegy kupica fér.
Fölmorajlott erre a nép:
– Hát ez meg mi? Gúnyolódik? Fejét veszik végül is…
Ám a király intett néki:
– Jól van, legény, csak azt mondd meg, hogy miért?
Törte a fejét a legény, álló napig egyre törte, míg estére odaállt a király elé, s így beszélt:
– Cseles volt a te kérdésed, uram király. Az a kupa nem ez a kupa, az a kupa te voltál, te a nagy-nagy Kupa király. A kupica nem ez a kupica, hanem a te hétszép lányod, a szépséges Kupica. Nos, szívedbe, Kupa király, ez az egy lány, egy Kupica fér, a te egyetlen leányod.
Összecsapta boldog tapsra két tenyerét a király, s attól kezdve állt a bál, utána meg a lakzi: a borital patakzik, a szépséges Kupicát elvette az okos legény, ma is élnek egy kupában, gyermekeik kupicák.