Táncolt ott a Fütykös király feleségével, a Rúddal, táncolt a Bot a Virgáccsal, a  Gallyacska a Nádszállal, a Bambusz a Lécleánnyal, a Görbebot a Kampóssal, a Pálca is a Vesszővel; ettek-ittak, vigadoztak, mintha sohase ütöttek, sohase vertek volna ebet, nem ebet eleget, mintha mindig csak táncoltak meg danoltak meg nevettek vóna.
Közben a kutyák, az ebek is megszimatolták az ügyet, s csaptak ők is zenebonát, vakkantgató lakomát: konccal, csonttal, velős darabokkal, amijük csak volt az éléskamrájukban.
Komondor táncolt az ebbel, de a legszebbel, kutya a pulival, volt ott dana, sejehaj, amíg csak a kutyaőr, az ebőrszem, egyet-kettőt nem csaholt.
Ezzel aztán lakomának meg danának, vakkantásnak, ugatásnak, tudomuccse vége volt.
Kutyaőrszem jelentette: – Fütykös király lakodalma véget ért, hát az ebek szétszéledtek, ki-ki a házába, pelyvás kuckójába, utcára, mezőre, szénába, szalmába, hogy ne fájjon lába, ne lelje meg bot, se fütykös, se kampó, ne verje tél, zimankó, s ne kelljen majd sánta ebnek mankó.
Ha a botok lakodalma tovább tartott volna, a kutyák még ma is tán vigadoznának.